Queensrÿche - Silent Lucidity

Hush now, don't you cry
Wipe away the teardrop from your eye
You're lying safe in bed
It was all a bad dream spinning in your head

Your mind tricked you to feel the pain
Of someone close to you, leaving the game of life
So here it is, another chance
Wide awake you face the day, your dream is over
Or has it just begun?

There's a place I like to hide
A doorway that I run through in the night
Relax child, you were there
But only didn't realize and you were scared

It's a place where you will learn
To face your fears, retrace the years
And ride the whims of your mind
Commanding in another world
Suddenly, you hear and see
This magic new dimension

(I) will be watching over you
(I) I'm gonna help you see it through
(I) will protect you in the night
(I) I'm smiling next to you in silent lucidity

Visualize your dream
Record it in the present tense
Put it into a permanent form
If you persist in your efforts
You can achieve dream control (control)
How are we feeling today, better? (Dream control)
Dream control, dream control, dream control
(Help me)

If you open your mind for me
You won't rely on open eyes to see
The walls you built within
Come tumbling down, and a new world will begin

Living twice at once, you learn
You're safe from pain in the dream domain
A soul set free to fly
A round trip journey in your head
Master of illusion, can you realize?
Your dream's alive, you can be the guide but

(I) will be watching over you
(I) I'm gonna help you see it through
(I) will protect you in the night

(I) I'm smiling next to youxt to you

Silent Lucidity

 Azt hiszem, pont a jelekről és üzenetekről mesélek, amikor megpillantom bogár szemeit a szemközti széken. Fel sem tűnt eddig, hogy ott van és minket néz. Picit meg is borzongok, mert kísértetiesen hasonlít arra a sünire, amit én adtam neked a 24. szülinapodra. Akkor már 3 hete titkoltuk mindenki előtt, hogy több ez, mint tanár-diák kölcsönös tisztelete. Persze még mi magunk, se tudtuk, hogy mi lesz belőle.

Fannit kérdem, hogy ezmiez és eddig is így ültünk hármasban? És eszembe jut amit két perce meséltem: hogy minap reggel feldobott a FB egy videót, amiben Portnoy meséli, mennyire hálás, hogy 20 évvel ezelőtt, már épp indult el otthonról, mikor visszafordult és megölelte búcsúzóul az anyukáját. Az édesanyja aznap repülőgép balesetben meghalt. Szíven ütött a történet, mert még mindig fáj, hogy én "nem fordultam vissza". És akkor Portnoy után egy másik videó kezdődött, amit nem akartam már végighallgatni (épp LaBrie mesélt valamit), de akárhogy nyomkodtam, nem tudtam kikapcsolni és még mikor a tabletet letettem, hogy "jóvanakkor beszéljél, én meg öltözök addig", szóval a háttérben ment tovább a videó, és akkor lejátszották a Waits For Sleep-et. Ami azt hiszem az első Dream Theater szám volt, amit megmutattál és felvettél nekem kazira és kb 10 éve biztos nem hallottam. Egy lányról szól, aki elvesztette az szerelmét és csak vár az álomra. Hát mi ez, ha nem jel. Könnyes szemmel mosolyogva énekeltem végig a számot aznap reggel. Aztán este, mikor átküldtem Krisztának a dalszöveget és a youtube linket, belemotyogtam a semmibe, hogy ha itt lennél, biztos jót röhögnél rajtam, hogy ilyen szentimentális és spirituális liba lettem. És ekkor, pont ekkor a jött a Queensryche egyik dalának refrénje: "I'm smiling next to you" Amin már tényleg hangosan felnevettem, hogy ha valami, akkor ez tényleg nem lehet véletlen.

Én, az abszolút realista, két lábbal a földön járó, racionális gondolkodású ember most nézem a sünit és olvad a szívem. 

Néhány hete...

Lassan és megfontoltan ejtem ki kérdésükre a választ: jól vagyok. Már nem égeti nyelvem tüzes parázsként, már nem húzza össze mellkasom, már nem érzem hazugságnak. Már nem... most éppen nem.

Arcukon meglepett mosolyt látok, talán nem erre a két szóra számítottak. De nem fagy meg a levegő, mosolyuk és várakozásuk őszinte és néhány pillanat alatt én is túljutok a "hova üljek?", "mennyit mesélhetek",  "mit kérdezhetek"  nyugtalanító kérdéseken, amiket magamban már több napja hordozok. Valójában hetekkel ezelőtt megírtam az smst, hogy van-e kedvük találkozni, de a küldés gomb felett mindig megállt az ujjam. Néhány naponként ránéztem, megvan-e még és végül egy szép csütörtöki napon útjára engedtem. Nem jött rögtön válasz, csak másnap. Örültek, hogy írtam. Az érzés kölcsönös, hát itt vagyunk a Fehérvári úti étterem zsúfolt asztalainál. 

Kerüljük az emlékezést. Nem kínosan, de érzem, nem tudnak még beszélni rólad. Én már tudnék. Ez persze nem dicsekvés, inkább elfogadás. Témánk azért így is van rengeteg, régen találkoztunk. Jó újra látni őket. Hálás vagyok értük.

Rászúrok egy paradicsom darabkát a villámra és közben megpróbálom elképzelni, hogy ott ülsz Jani mellett. Nem megy. Csak az üres széket látom, arcodat nem. Fojtogat a hiányod. Nem is merek felnézni már. Inkább Anust hallgatom, ahogy mesél a gyerekekről és az unokákról, még a szülinapi bőröndszett is szóba kerül (igen, tőlük loptuk az ötletet), jót mosolygok rajta.

A gyerekek háromszor hívnak telefonon csip-csup kérdésekkel, napi sztorikkal. Pedig tudják, hogy kimenőn vagyok. Nem bosszankodom. Még nekik is gyakorolni kell az elengedést. Mesélek én is róluk. A jó napjainkról. A rosszakról inkább nem.

A desszert után a pincérek látványosan kezdenek pakolni és takarítani. Nem túl jó üzleti érzékre vall. De nem akarjuk feltartani őket a nagy rendrakásban, úgyhogy -miközben megbeszéljük, hogy következő alkalommal Dumaszínházazunk- lassan szedelőzködünk mi is.

Az utcán aztán mégiscsak előkerülnek a zsepik, és nem a hideg csípi meg az orrunk. Hiányzott a társaságuk, ahogy hiányzik az összes közös barát társasága is. És gúzsba köt a tudat, hogy gyáva vagyok felhívni őket. Majd jövő héten, majd karácsonykor, majd jövőre, majd egyszercsak. De most jó volt. Nagyon jó!

Rossz nap jó emberek között

Halkan kattan az üvegajtó az irodámon. Ritka alkalom, hogy becsukom. Lerogyok a székemre és kezembe temetem az arcom. Megint folynak a könnyeim. Reménykedem benne, hogy a főnök nem most akar bejönni. Az nem zavar, hogy látja nyomorom, de igyekszem megkímélni érzelmi hullámvasútjaimtól... nem tud vele mit kezdeni. A rossz napjaimmal meg pláne. Megbocsátom neki. Egyébként sem az ő dolga, hogy megoldja lelki gondjaimat. Úgyhogy csak ülök és hagyom, hogy a sós folyam elárassza az arcom és a tenyerem.

Néhány jó hét után ma megint megzuhantam, igazából ok nélkül.  Nincs névnap, nincs szülinap, nincs évforduló. Csak a hiányod van. 

Szilvi nyit be. Tudom, hogy csak fontos dolog miatt zavarna, így intek, hogy jöjjön és kifújom az orrom. Mindjárt jól leszek- mondom neki. Semmi gond, mindenkinek vannak mély pontjai, de minden elmúlik- mondja, és a rosszkedvre gondol. Én rád.... Megölel, mintha elveszett kisgyerek lennék. Tíz perc múlva Titával és egy tejszínhabos almás sütivel tér vissza. Hihetetlenek. 

A lenti tárgyalóban be kell rendeznem egy karácsonyi hangulatú mini fotós szobát. Nem állok még készen a karácsonyra - motyogom félig magamnak, félig a biztonsági őrünknek, aki egy darabig együttérzően nézi, ahogy az állvánnyal és ragasztószalaggal küzdök. Később párás szemmel megszorítja a kezem. 
Itthon biztos röhögnél, miközben mesélem, hogy peeeersze együttérez, mi? Vén kecske is megnyalja a sót... Én meg jól megsértődnék, hogy mér' vagy ilyen faragatlan... Dehát már tisztességesen megsértődni se tudok. Emlékeztetem magam, hogy hétfőn vigyek egy csokit a recepcióra.

Itthon az adventi koszorún kicserélem az egérkét egy angyalra és este lefekvés előtt kinyitom a Száz év magányt. Remélem András nem célzásképp vagy jóslatnak adta nekem....

Menopauza 11.

 

Kezed nélkül

Beállok a zuhany alá. Azt remélem, a forró víz nemcsak a könnyeimet mossa le, hanem gyászom is a csatornába engedhetem vele. Bár ilyen könnyű volna. 

Lenézek a mellkasomra, amit vörösre festett a kitágult kapillárisaimban áramló hemoglobin. Azt olvastam valahol, hogy a forró fürdő ellazít, úgyhogy még melegebbre állítom a hőfokot és várom, hogy víz tegye a dolgát. De a komisz most cserben hagy. Néha még mindig úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Bár olyan igazit, ököltől származót még sosem kaptam, de valahogy ugyanígy képzelem el.  Hogy megszédülsz és térdre rogysz. Hogy kiszorul a szussz. És belül egy láthatatlan kéz összeszorítja a szívemet, majd mikor enyhül a nyomás, milliónyi apró áramütés szalad végig a bőrömön és érzem, hogy lezsibbad a kezem és a lábam is. Majd a zsibogás lassan visszakúszik a szívemhez és ott csendben letelepszik. Kezet fog a magánnyal és együtt diktálják hétköznapom ritmusát. Bam-pabam. Bam-pabam. Bam-pabam.

Pedig sok ember van mellettem. Na, nem most. Most a zuhany alatt egyedül remélek megnyugvást. A kéz, ami eddig mindig ott volt, s foghattam bármikor és bárhol, az már nem nyúl utánam, ha elbotlok. Nem karol át esténként, s nem simítja kócos hajam ősz szálakat keresve. 

Tudom, érzem, körülöttem sok-sok ember szövi lelke aranyfonalából a védőhálót, hogy mikor újra zuhanok elkapjanak. Hogy amikor zsibong a lelkem lecsillapítsák és ha elmerülök a gyászom sötét folyamában, ők ott vannak és kezed helyett kezet nyújtanak felém. Bam-pabam. Bam-pabam. Bam-pabam.

Ez történt...

Milla hangosan üdvözöl. Bár lehet, hogy csak nem ismer meg. Nem hibáztatom, mégiscsak 4 éve már, hogy utoljára találkoztunk. Kócos fejével mutatja az utat befelé. Ebben még hasonlítunk is. Mármint a szélfútta dizájnban. Csak én ezért fodrász segítségét kérem, míg ő természetesen ilyen cuki. Ráadásul nem is vagyok ilyen jó házőrző. Mindegyis. Rábízom a cipőmet. Házigazdáim biztosítanak róla, hogy nem fogja bántani, a párnákat részesíti előnyben. 

Kicsit feszült vagyok, amit sok beszéddel, hadarással és egy terccel magasabb hanggal kompenzálok - szokás szerint. Képzelt lámpalázam talán azért is van, mert legutóbb annyira jól éreztük magunkat (nem királyi többesben: egészen biztos vagyok benne, hogy ők is nem csak én), és nem akarok csalódást okozni nekik. Tudom, érzem, nagyon vártak. Ők nagyon vártak, én nagyon készültem, úgyhogy kicsit izgulok. 

Lekucorodom "a helyemre" - mosolygok és egyben meghatódok a gondolattól, hogy nekem itt már helyem van. Milla körbejár tőlem kikunyerál egy fülvakarást, Andrástól egy kis sütit is kap. Zsuzsi rápirít. Nem a kutyára, Andrásra. Nézem hármójuk harmóniáját, kicsit talán irigy is vagyok. Rögtön elszégyellem magam a gondolattól. Úgyhogy inkább mesélek és mesélek. Mondom, sok beszéddel kompenzálok.  Néha persze hagyom őket is szóhoz jutni... Valahol Horthy Miklós kiugrási kísérlete tájékán érzem azt, hogy már nem feszélyez, hogy keverem a személyes névmásokat és most nem bánt annyira, hogy bajban vagyok az igeidőkkel. Mert az úgy szoktuk helyett már RÉGen úgy csináltuk van és a mi is máshogy mi már. De ezen csak utólag rágódom, már itthon. Ott, akkor azt hiszem, valami különös nyugalom szállt meg és csak az zavart, mondjuk az rettentően, hogy nem tudom normálisan elmagyarázni, miért szeretem annyira a Menopauzát. Utóbb inkább elküldöm Andrásnak az idevágó színházas scrap oldalakat. 

Az alkotós szentélyekben erős késztetést érzek, hogy megsimogassam a polcokat, a falakat és a könyveket. Varázslatos, hogy még ide is beleshetek. Úgyhogy inkább zsebrevágom a kezem, mégiscsak milyen pimasz dolog lenne már végigtaperolni mindent. 

Tovább maradtam, mint ahogy illendő lett volna, de hálás vagyok, hogy ott lehettem. A batyum nem csak azért lett könnyebb, mert a sütit, amit nekik sütöttem kipakoltam belőle.... 

Köszönöm a társaságot, nagyon kellett.
Köszönöm a jókedvet, megbabonázott.
Köszönöm a fagyit és a sós sütit. Mindkettő nagyon finom volt.
Köszönöm a mai jóságot. Azt hiszem, meg sem érdemlem.

Hiányzol

Hallgatnám szíved dobbanását. Lennék fonendoszkóp membránja, mi ráfeszül mellkasodra.

Vagy lennék újra apex cordis, mi voltam talán.

Lennék szívbillentyűd, s szívemmel lüktetném te szíved tovább.

Lennék bármid, csak özvegyed nem. 

Okt.15.

Álmomban két tenyerembe fogom arcod. Borostás vagy és szúr, ahogy ajkam hozzád ér. De álmomban nem bánom. 

Álmomban átkarolsz. Hideg a talpam, és mikor a lábadhoz nyomom, te színlelt méltatlankodással kérded, hogy külön hűtőm-e. Álmomban felmelegíted.

Álmomban csokit rejtek a táskádba, remélve, hogy megtalálod ebéd után. Álmomban is elolvad…

Álmomban vicces cicás videót küldesz napközben. Álmomban csak annyit írok vissza, cukiiiii, de vagy tízszer megnézem még.

Álmomban táncolunk a konyha közepén. A válladra hajtom fejem és álmomban összefonódnak ujjaink.

Álmomban azt mondod: az, aki szép, az reggel is szép. Álmomban azt válaszolnom: romlik a szemed. De titkon várom, hogy holnap reggel is ezt mondd majd.

Álmomban  a legördülő könnyek helyett azt mondom, szeretlek. Álmomban megbocsájtod naivságom. Álmomban.

Köszönet

Nézem a borítékot és nem merem kibontani. Végül mégis rászánom magam, mert azt hiszem, úgy illik. Rengeteg bankjegy van benne. Utóbb, mikor megszámoljuk a gyerekekkel, elbőgöm magam. Szemtelenül sok pénz.

Most párás szemekkel ülünk az asztalnál. Attis mesél, Laci folytatja, ha elakad. Kicsit szomorúbban, mint néhány perce. Féltem, hogy mit mondunk majd egymásnak, mikor megérkeznek. Féltem, hogy szívszorongató múltidézés lesz majd, vagy fájó csend, mert néha tényleg fáj a csend. Persze megint csak túlaggódtam a dolgot, még nevetünk is, ahogy rólad beszélünk. Jó, most éppen nem. Most én is nehezen tudok megszólalni. Keresem a szavakat, pedig örülök, hogy eljöttek. Nemcsak mint jószolgálati nagykövetek a cég és a munkatársak nevében, hanem mint barátok érkeztek. Talán nem véletlen, hogy pont a napokban találtam meg ezt a képet, amin épp "cigiszünetet" tartotok. És annyira jó, hogy mosolyogva, sztorizgatva emlékezünk rád. Laci meséli, hogy a közös virslis reggeliket még mindig megtartják. Utáltad a szervezett csapatépítő tréningeket, látod mégis csapatot építettél, hagyományt teremtettél. Attis visszatér, hogy milyen sokan álltak mellénk. Kollégák, volt munkatársak, akikkel így vagy úgy együtt dolgoztál. Van, akivel csak néhány hónapon keresztül próbáltátok megtalálni agilisan a közös nevezőt és van, akivel már húsz éve tudjátok: "A cél, megszünte a dicső csatának, A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga." Most legszívesebben megölelnék mindenkit, aki gondolt ránk, és ebbe a borítékba tette azt, amit a szíve diktált. Hálás vagyok, hogy ilyen jó emberek vettek körül téged, és remélem, ezt a szeretetet te is érezted, amikor még veled dolgoztak, nemcsak nekünk jutott belőle így utólag. 

Éjszakánként

"Álmodom, furcsát érthetetlent
Álmodom, hogy mással játszod már a vágy örök játékát..."

Általában rosszul alszom és legtöbbször keveset. Persze van, hogy egész normálisan egész jól. Van, hogy csak éjfélkor zsibbadok le annyira, hogy el tudjak aludni és Tina Turner kíméletlenül dalra fakad 5:45-kor. Ez akár elég is lehetne, de gyakran zaklatott álmaim vannak, és sokszor felébredek. Néha jeleket keresek, hogy itt vagy még, máskor tudom, hogy már nem vagy itt. 

"...Kis örömök foghatják kézen az ébredést
Átkarolják a létezést
Fölragyog a csókok íze kettőnk álmodó egén..."

Már három napja minden hajnalban arra ébredek, hogy a hálószoba ajtó felett furcsa alakú fények vannak. Néha tenyér, néha emberfej formájúak. Azt képzelem, üzenni akarsz valahogy és már komolyan ideges vagyok, hogy nem értem a különös jelenéseket. Mit akarsz mutatni és miért vagyok ennyire béna, hogy nem értem???

Negyedik napra rájövök, hogy csak a szomszéd lámpája világítja meg a kerítés menti tujákat. Kiábrándító lehetne, hogy mégsem te üzensz, de kicsit megnyugtat, hogy a rejtély megoldódott és csak a "szokásos" alvajárós-furcsákat álmodós időszak jött vissza. Mondjuk legalább nem kiabálok. Vagy csak nem ébredek fel rá....

"...Búcsúzunk, bár nem feledjük egymást
Indulunk úttalan utakon át
A végtelen a szerelmek igaz gyöngysorából áll..."

Minap 3:00-kor riadtam fel és miután konstatáltam, hogy 2 óra 45 percem van még kipihenni magam (az nagyjából pont egy alvási ciklus) vissza is zuhantam valami álomszerűségbe. 3:10-kor néztem rá ismét az órára. Ennyit az alvásciklusokról. Letettem a fejem a párnára és végtelen nyugalom szállt a mellkasomra. Mint mikor az első sátorozásunkkor fagyoskodtam és te átkaroltál, majd betakartál a hálózsákoddal - most is végigkúszott rajtam a jóleső melegség.  Talán most is átöleltél. Félálomban eszembe jutott, hogy 3:10kor mentél el. Jó azt hinni, hogy most is te öleltél.

"Álmodom, furcsát érthetetlent
Álmodom, hűvös ágyam nem melegít
Egyedül vagyok"

Én festettem - én scrappeltem

Amikor az akril találkozik a Photoshoppal -csak hogy maradjunk a kreativitásnál...

Ez 2019-ben az első élményfestésen:

Ez videós otthoni élményfestéssel 2021-ben

Szintén 2021, számfestős-margarétás:

Ez videós otthoni élményfestéssel 2022-ben

Ez is számfestős, 2024-ben.

Ez videós otthoni élményfestéssel 2024-ben

Ezt "magamtól", illetve egy netes kép alapján festettem nemrég.

Liszt, tojás, morzsa.

Liszt, tojás, morzsa. Liszt, tojás morzsa. Liszt, tojás, morzsa.

-Nem tudok ám szépen panírozni- mondom, pedig tudom, hogy nem érdekli, igazából tökmindegy nekem is, hogy néz ki.
-Csak úgy rusztikusan- nyugtat meg. 

Liszt, tojás, morzsa. Liszt, tojás morzsa. Liszt, tojás, morzsa.

A jobb szemöldököm felszalad, mikor meglátom, mennyi sót borít a húsra. Magamban mosolygok, mikor egyszerre jegyezzük meg: szerelmes a szakács.

Liszt, tojás, morzsa. Liszt, tojás morzsa. Liszt, tojás, morzsa.

Beszélgetünk. Sokat és jól. Nyitottan. Mindenről. Erre valók a barátok-mondhatnánk, de azért ez nem ilyen egyszerű. Meglepődök és meg is ijedek, hogy ilyen könnyen tudok beszélni Csabiról. "Engedd meg magadnak, hogy gyászolj, de engedd meg magadnak azt is, hogy jól legyél" -mondta a nővérem korábban. Igyekszem ezt észben tartani, de ritkán sikerül lelkiismeretfurdalás nélkül. Most valahogy mégis könnyebben megy. 

Liszt, tojás, morzsa. Liszt, tojás morzsa. Liszt, tojás, morzsa.

-Ezt meg kéne örökíteni!- és már az ötleten is vihogunk. Mint két kamasz. (Hahhh, hol van már az a kamaszkor. Kétszer három gyerekkel és 30 évvel bentebb vagyunk.)

-Oké, de akkor olyan csücsörítősen...

Tartsd a pózt, szoktam ilyenkor mondani, de annyira viccesen néz ki, hogy elkezdek nevetni, talán visítani is, majdnem eldobom a telefont, s már magam sem tudom, hogy sírok vagy nevetek. Vagy mindkettő egyszerre. Folynak a könnyeim, az biztos.

-Várjál, még nem is csücsörítettem rendesen! - mondja, de közben már ölel.

Nem emlékszem, mikor nevettem így utoljára. Ilyen őszintén. Ilyen barátnősen. Ilyen rántotthúsosan.

Én írtam - én scrappeltem

Korábbi szösszenetekhez készült scrap oldal is, avagy ilyen az, amikor az "írás" találkozik a Photoshoppal. Ui: az előző kettőhöz betettem a képet, ha korábban olvastad, lapozz vissza, nézd meg mit alkottam hozzá.

Fejet fel és csak előre

Csütörtök reggel 8:30. Szokásos reggeli szeánsz a főnökkel. Ő kávézik, én teázok. Én néha kérdezek, ő néha válaszol. Ő sztóikus nyugalommal kortyol, én feszültem forgatom bögrémet: főnök főnöke ma gyárlátogat. Nem szoktam erre így rástresszelni, de ma túltolom az aggódást. Fogalmam sincs, mennyit tud a családi állapotomban bekövetkezett drasztikus változásról. (igen, még mindig szörnyű leírni, hogy "a férjem meghalt". Kimondani azt hiszem még nehezebb) Igyekszem inkább a munkára koncentrálni. Tárgyaló lefoglalva, kávégép előkészítve, hotelfoglalás megvan, napirend előttem - minden kész. Én is kész vagyok. Kicsit olyan ez, mint amikor egy hét után visszajöttem dolgozni. A főnök kétszer is rákérdezett, hogy biztos átgondoltam-e. Azt hittem, nem bízik bennem és fél, hogy ott omlok össze. Biztosítottam róla, hogy jól leszek, jó leszek. Persze nem voltam jól, de valószínűleg az első nap senkinek nem megy jól. Most jól akarom csinálni. 

H., a főnök főnöke lendületesen nyit be az openofficeba. Magas, karakán német üzletember. Kissé őszes haj, szomorú zöld szemek, mosolyogni talán még nem is láttam. Távolságtartó, de soha nem lekezelő. Pókerarcú, de mindig megköszöni a segítségemet és kedvességemet. Magánéletéről soha nem beszél (nyilván nem is tartozik rám), de a főnök néhány hete említette, hogy H. felesége 2 éve meghalt, "nagyon összezuhant, néhány hétre el is ment szabadságra". Megértem - azt hiszem, csak ennyit tudtam kinyögni akkor. Ma én is szeretnék kicsit eltűnni.

H. megáll az irodám ajtajában, szokásos merev kézfogás - jó reggelt - hogy utazott -kösz jól; beljebb-tessékelem. Leengedi a vállát, rám néz: annyira sajnálom- mondja angolul, és megölel. Kicsordul a könnyem, pedig erős akartam lenni. Rendíthetetlen ólomkatona, jó munkaerő, főnök elhivatott asszisztenskéje szeretnék lenni, nem könnyeit nyeldeklő özvegy. De megadom magam, mert megindító, hogy ez a kimért fazon megmutatta ezt az arcát is. Az érző, már majdnem gondoskodó, és sebezhető Embert. Néhány jó szó után persze helyreáll a világrendje: ő újra BigBoss, én pedig Gizike. 

H. ritkán ebédel, akkor is keveset. Azért biztos ami biztos, hozok neki két szendvicset délben. Szólok neki, hogy intéztem a taxit és egyeztetjük a repülőgép járatszámot. Biccentéssel megköszöni és megkérdi, hogy vagyok, hogy vannak a fiúk. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy csak illendőségből kérdi, vagy őszintén kíváncsi rá. Megszavazom neki a bizalmat és megpróbálom kusza gondolataimat lineárissá konvertálni; jóllehet magyarul sem könnyű arról beszélni, milyen viharok dúlnak a lelkemben, angolul méginkább keresem a megfelelő szavakat. Ülök a székemben, egész kicsinek érzem magam, ahogy előttem áll és a pultomnak támaszkodik. Pedig most nem BigBoss. Most özvegy. Hosszasan mesél az ő tragédiájukról, az elfogadásról, a továbblépésről, hogy mennyire fontos, hogy előre nézzünk, mert bár nagy közhely, de az élet megy tovább, és ha valakinek, neki el kell hinni, hogy így van. Hogy tudja, hogy most mennyire nehéz. És még sokáig nehéz lesz. De idővel majd enyhül a fájdalom. A hiány megmarad, de könnyebb lesz az út.  Megrendítő az őszintesége, komolysága, de abszolút pozitív hozzá(m)állása. Semmivel nem mond többet vagy "újabbat", mint bárki más. Hitelessége viszont megkérdőjelezhetetlen és áldásnak érzem, hogy hallgathatom.

Délután már csak gyorsan elköszönök, ő még marad benn egy órát, nekem mennem kell. Fejet fel és csak előre- búcsúzik egy félmosollyal. Úgy lesz!- mondom és tényleg elhiszem: úgy lesz! 

A hal

Már vagy fél órája lógatom a zsinórt a vízbe. A kis botot hoztam ki, ezt egy kézzel is simán elbírom. Kukacot nem találtam, így egy doboz kukoricát bontottam fel. Szuperédes, olvasom a feliratot. Ez biztos jó lesz a halaknak is. Belemarkolok és a víz helyett a számba dobálok pár szemet. Aztán persze a vízbe is. De nem jönnek a halak. Pedig nagyon akarok fogni egyet. Nem miattam - miattad. Nézem a vizet és látom a piros-szárnyúak hátát megcsillanni. Egészen fenn vannak, pedig azt gondoltam, a forróság miatt inkább a hűvösebb, mélyebb vizeket kedvelik ilyenkor. Lentebb húzom az úszóm, egészen az ólomig. De még  meg sem billentik. Már egy kósza küsszel is beérném. Vagy egy nyomorult törpeharcsával. Majd mondanám a kapáskor, hogy "ezmán amúr", aztán szitkozódnék, mert nem merem megfogni a tüskéi miatt.

Talán csak máshol úszkálnak most. A halak is. Átdobok a stég másik oldalára. A Nap pont szembesüt, milliónyi csillámot vetve a Holt-Tisza vizére. Az úszót persze pont nem látom így. Visszadobok oldalra. Biztos jót röhögsz rajtam, hogy milyen béna vagyok. Vagy csak csóválod a fejed, hogy mit szerencsétlenkedek. 
Kicsit megmártózom a vízben, mert rohadtul éget a Nap. Holnapra tuti piros lesz a vállam. Persze ilyenkor van kapás. Kimászok és rántok egy hatalmasat a boton. Hal nincs, gubanc a szereléken az van.
Mögöttem valami kapitális akkorát csobban, hogy azt hiszem, valamelyik gyerek ugrott bele a vízbe. Még csattant is, mint ahogy tegnap Nimi háta, mikor bombát ugrott. Eljátszom a gondolattal, hogy arrafelé mekkora halat fognék, de rögtön kapcsolok: ezzel a pici horoggal megakasztani sem tudom. 
-Cicmic, ott a hatméteres, mért nem azzal dobsz be?-hallom magam mögül, de tudom, csak a fülem cseng. Vagy csak az agyam játszik otromba tréfát. Vagy csak a szívem dobban. 
Kimegyek a hatméteresért. Kapás mondjuk erre sincs.
Nándi már háromszor kérdezte meg, meddig fogok még pecázni. Szeretnék egy halat fogni - mondom neki. Lehajtott fejjel megy be a házba. Nem felesel, nem lázad. Talán érzi ő is, hogy milyen fontos ez nekem. Szeretnék egy halat fogni. Nem miattam - miattad.
Apu érkezik, arcán mosoly, kezében egy doboz kukac - ez jól nálam maradt, mondja. Jót nevetünk, én is oldódok. Nem nagyon volt kapás - mondom, és leülünk a stég szélére. Kicsit beszélgetünk. 
-Na, jól van, feladom mára, sóhajtom lemondóan és lassan kiemelem a vízből a szereléket. A bot görbül, ellenáll a húzásnak. Na, még ez is.
-Azt hiszem, összeakadtunk-motyogom. Az én botom nincs benn- mondja apu- hal lesz az. 
-Mit csináljak, kitekerjem? A hal nem akar kitörni. Nem áll ellen, nem csapkod. Mintha tudná, hogy jönnie kell. Lassan hátrálok a stégen, emelem a botom és picit tekerek az orsón, míg apu eléri a damilt.
-Egy kis ponty- mondja büszkén. 
Én csak mosolygok. Fogtam egy halat. 

Nem miattad,  miattam.

A csend szavai a temetés után

 Ülök a konténerben, kezemben egy pohár November. A Csaba cuveet akartam kibontani, de tudom, az annyira száraz, hogy még a kedvedért sem tudnék meginni egy pohárral. A Novembert meg te vetted nekem. Azt hittem, elfogytak a szavak, de az alkohol felszabadítja a gátlásokat és megoldja a nyelvre kötött csomót.

A dalokra gondolok, amiket azért választottam, hogy elbúcsúzzak. Te elbúcsúztál szavakkal. Talán a legszebb szavaid voltak azok a 28 év alatt. Én meg csak bőgni tudtam. Mostmeg egyfolytában "bárcsak" kezdetű mondatok jutnak eszembe. A leghatékonyabb nyelvtani formula az önmarcangoláshoz. Elhessegetem őket. Bárcsak el tudnám hessegetni őket.

"...I simply wished for one more day with you. one more day, one more time, one more sunset maybe I'd be satisfied..."

Elindítom a Lonely Dayt (System of Down) is. Ezt nem mertem beletenni a listába. Ave Maria sem volt. De azért egy Bon Jovi féle Halleluja belefért. Féltem, hogy a Zöld, a bíbor és a fekete majd nagyon idegennek fog hangzani a ravatalnál, de sose hallottam még annyira szépnek, mint akkor, ott. Pedig annyira nem is szeretem ezt a dalt. De te szívesen hallgattad a szomorúbb percekben. 

"...Zöld csillag, kihunyt az égen A csónak partot ért Hideg csendben fekete minden Legyen az álmod, legyen az álmod szép..."

Kimegyek a kertbe, a borospohár még mindig a kezemben, gyönyörű felhőket hoz a délnyugati szél. A kutya tenyerembe nyomja nedves orrát. Vajon ő is érzi a hiányt? Az utolsó hetekben azon mosolyogtam, hogy mikor kimentél az ajtón, mindig megpaskoltad a fejét "hello gizsgutya-lutyuj" Szerintem azt hitte, ez az új neve. 

"...When I try to make it make sense in my mind, The only conclusion I come to, Is that Heaven was needing a hero like you..."

Sokan kérdezik, hogy vannak a fiúk. "Mind máshogy" mondom szinte automatikusan, mert tényleg hárman háromfélék egy normál hétköznapon is, hát még egy ilyen pénteken. Rengeteg üzenetet kapok. Szépeket. Vígasztalóakat. Sablonosokat és személyre szólóakat is. Mindre igyekszem reagálni, mert kincsek ezek. Egy virtuális ölelés mindazoktól, akik gondolnak rád és ezt meg is fogalmazzák. És a pillanat egy aprócska törtrészére mindig bevillan, hogy majd elmondom, ki, mit írt aztán rájövök, hogy már nem is tudom elmondani. Talán ez fáj a legjobban. 

"...These wounds won't seem to heal, this pain is just too real, There's just too much that time cannot erase..."

Vívódom (mérleg vagyok), hogy az "erősnek kell lenned" vagy az "éld át a veszteséget" érzéseknek engedjek-e. Végül az utóbbira szavazok és hagyom, hogy megzabolázhatatlan táncot lejtsen zsibogó agyam felett. Aztán megálljt parancsolok neki. Meg kell néznem, hogy a vívódok vagy vívódom a helyes. Sose tudtam. Mindig tőled kérdeztem meg ezt az ikesige-hülyeséget. 

"...Never opened myself this way, Life is ours, we live it our way, All these words, I don't just say, And nothing else matters..."

Az ingujjamba törlöm az orrom. Vennem kellett egy csomó új ruhát. Shopping-hurrá. Ja, nem. Eltettem a színeseket az ágyneműtartóba, csak az alvóspólókat hagytam meg. A tieid három hete ott vannak az ágy mellett. Egy része. A másik része még a szekrényben. Youtube videókat nézek, hogyan lehetne átalakítani a régi ingeidet rám való ruhákká. Aztán elvetem az ötletet: béna vagyok a varráshoz. 

"...Somebody just like you and me,  And now he's gone, so who was he, Breathin' the air we were breathin'..."

Azt hittem, az lesz a legrosszabb, amikor az urnát a sírba helyezik. Vagy amikor virágot teszünk rá. De sokkal jobban fájt, mikor a fejfát a földbe leszúrták. Látni a nevedet rajta szürreális volt és olyan nagyon véglegessé tette a búcsúzást. 

"...It's hard to understand, but I guess I'll have to try, It's not easy to say goodbye..."

A pillangó jut eszembe, ami a búcsúztató közben a koszorú körül repkedett és az egyik virágon megpihent. Nem tudom, hogy sírtam-e, de azt igen, hogy akkor mosolyra húzódott a szám, olyan kedves pillanat volt. Ha lefotóztam volna, A pillangó pillanata címet adtam volna a fotónak. Spirituális énem felülkerekedik a materialista sejtjeimen és kicsit megengedem magamnak, hogy elhiggyem az olvasottakat: a pillangó lélek fejlődését, és a halálból kialakuló életet jelképezi. A kínaiak szerint a halhatatlanságot jelenti.

"...If I die tomorrow, I'd be allright, Because I believe, That after we're gone, The spirit carries on..."

Jópár nap eltelt már. Előttem a céges laptop. E-mailt kéne írnom, homeofficeban vagyok. Bár most inkább rét-officeban, a vadászház teraszán. Nehezen jönnek a szavak, csapongnak a gondolataim, ahogy a pillangó szárnya libben a szélben. Pillangó, ami ógörögül psyché: a lélek. Sejtelmes egybefonódás, ami ismét megingatja mindkét lábbal fölfön járó elmémet, mikor meglátom a bengeboglárkát a mellkasomra szállni. Kedvenc lepkém a szívem felett. Felkapom a telefonom, és csak reménykedem benne, hogy a hirtelen mozdulat nem rebbenti el. De egyáltalán nem zavarja, kicsit még körbe is forog. Majd átlibeg a kezemre. Megcsiklandozza kézfejem és megpihen a cicás gyűrűn, amit te készíttettél egyik karácsonyra.
Így ülünk néhány percig, nyugodtan, csöndben, míg útjára nem engedem.

Újratervezés

 Kettő éve nem posztoltam semmit, ideje kicsit újjáéleszteni ezt a blogot. Fotókból kicsit kevesebb lesz, a szövegelést majd meglátjuk, de néha ugye a képek többet mondanak minden szónál.

Hogy ne csak lendületet adjak a blognak, hanem érzelmeket is, kezdjünk egy scrap oldallal:

(Credits: Krissz, Eriva Zane, Lynn Grieveson)