Néhány hete...

Lassan és megfontoltan ejtem ki kérdésükre a választ: jól vagyok. Már nem égeti nyelvem tüzes parázsként, már nem húzza össze mellkasom, már nem érzem hazugságnak. Már nem... most éppen nem.

Arcukon meglepett mosolyt látok, talán nem erre a két szóra számítottak. De nem fagy meg a levegő, mosolyuk és várakozásuk őszinte és néhány pillanat alatt én is túljutok a "hova üljek?", "mennyit mesélhetek",  "mit kérdezhetek"  nyugtalanító kérdéseken, amiket magamban már több napja hordozok. Valójában hetekkel ezelőtt megírtam az smst, hogy van-e kedvük találkozni, de a küldés gomb felett mindig megállt az ujjam. Néhány naponként ránéztem, megvan-e még és végül egy szép csütörtöki napon útjára engedtem. Nem jött rögtön válasz, csak másnap. Örültek, hogy írtam. Az érzés kölcsönös, hát itt vagyunk a Fehérvári úti étterem zsúfolt asztalainál. 

Kerüljük az emlékezést. Nem kínosan, de érzem, nem tudnak még beszélni rólad. Én már tudnék. Ez persze nem dicsekvés, inkább elfogadás. Témánk azért így is van rengeteg, régen találkoztunk. Jó újra látni őket. Hálás vagyok értük.

Rászúrok egy paradicsom darabkát a villámra és közben megpróbálom elképzelni, hogy ott ülsz Jani mellett. Nem megy. Csak az üres széket látom, arcodat nem. Fojtogat a hiányod. Nem is merek felnézni már. Inkább Anust hallgatom, ahogy mesél a gyerekekről és az unokákról, még a szülinapi bőröndszett is szóba kerül (igen, tőlük loptuk az ötletet), jót mosolygok rajta.

A gyerekek háromszor hívnak telefonon csip-csup kérdésekkel, napi sztorikkal. Pedig tudják, hogy kimenőn vagyok. Nem bosszankodom. Még nekik is gyakorolni kell az elengedést. Mesélek én is róluk. A jó napjainkról. A rosszakról inkább nem.

A desszert után a pincérek látványosan kezdenek pakolni és takarítani. Nem túl jó üzleti érzékre vall. De nem akarjuk feltartani őket a nagy rendrakásban, úgyhogy -miközben megbeszéljük, hogy következő alkalommal Dumaszínházazunk- lassan szedelőzködünk mi is.

Az utcán aztán mégiscsak előkerülnek a zsepik, és nem a hideg csípi meg az orrunk. Hiányzott a társaságuk, ahogy hiányzik az összes közös barát társasága is. És gúzsba köt a tudat, hogy gyáva vagyok felhívni őket. Majd jövő héten, majd karácsonykor, majd jövőre, majd egyszercsak. De most jó volt. Nagyon jó!