A csend szavai a temetés után

 Ülök a konténerben, kezemben egy pohár November. A Csaba cuveet akartam kibontani, de tudom, az annyira száraz, hogy még a kedvedért sem tudnék meginni egy pohárral. A Novembert meg te vetted nekem. Azt hittem, elfogytak a szavak, de az alkohol felszabadítja a gátlásokat és megoldja a nyelvre kötött csomót.

A dalokra gondolok, amiket azért választottam, hogy elbúcsúzzak. Te elbúcsúztál szavakkal. Talán a legszebb szavaid voltak azok a 28 év alatt. Én meg csak bőgni tudtam. Mostmeg egyfolytában "bárcsak" kezdetű mondatok jutnak eszembe. A leghatékonyabb nyelvtani formula az önmarcangoláshoz. Elhessegetem őket. Bárcsak el tudnám hessegetni őket.

"...I simply wished for one more day with you. one more day, one more time, one more sunset maybe I'd be satisfied..."

Elindítom a Lonely Dayt (System of Down) is. Ezt nem mertem beletenni a listába. Ave Maria sem volt. De azért egy Bon Jovi féle Halleluja belefért. Féltem, hogy a Zöld, a bíbor és a fekete majd nagyon idegennek fog hangzani a ravatalnál, de sose hallottam még annyira szépnek, mint akkor, ott. Pedig annyira nem is szeretem ezt a dalt. De te szívesen hallgattad a szomorúbb percekben. 

"...Zöld csillag, kihunyt az égen A csónak partot ért Hideg csendben fekete minden Legyen az álmod, legyen az álmod szép..."

Kimegyek a kertbe, a borospohár még mindig a kezemben, gyönyörű felhőket hoz a délnyugati szél. A kutya tenyerembe nyomja nedves orrát. Vajon ő is érzi a hiányt? Az utolsó hetekben azon mosolyogtam, hogy mikor kimentél az ajtón, mindig megpaskoltad a fejét "hello gizsgutya-lutyuj" Szerintem azt hitte, ez az új neve. 

"...When I try to make it make sense in my mind, The only conclusion I come to, Is that Heaven was needing a hero like you..."

Sokan kérdezik, hogy vannak a fiúk. "Mind máshogy" mondom szinte automatikusan, mert tényleg hárman háromfélék egy normál hétköznapon is, hát még egy ilyen pénteken. Rengeteg üzenetet kapok. Szépeket. Vígasztalóakat. Sablonosokat és személyre szólóakat is. Mindre igyekszem reagálni, mert kincsek ezek. Egy virtuális ölelés mindazoktól, akik gondolnak rád és ezt meg is fogalmazzák. És a pillanat egy aprócska törtrészére mindig bevillan, hogy majd elmondom, ki, mit írt aztán rájövök, hogy már nem is tudom elmondani. Talán ez fáj a legjobban. 

"...These wounds won't seem to heal, this pain is just too real, There's just too much that time cannot erase..."

Vívódom (mérleg vagyok), hogy az "erősnek kell lenned" vagy az "éld át a veszteséget" érzéseknek engedjek-e. Végül az utóbbira szavazok és hagyom, hogy megzabolázhatatlan táncot lejtsen zsibogó agyam felett. Aztán megálljt parancsolok neki. Meg kell néznem, hogy a vívódok vagy vívódom a helyes. Sose tudtam. Mindig tőled kérdeztem meg ezt az ikesige-hülyeséget. 

"...Never opened myself this way, Life is ours, we live it our way, All these words, I don't just say, And nothing else matters..."

Az ingujjamba törlöm az orrom. Vennem kellett egy csomó új ruhát. Shopping-hurrá. Ja, nem. Eltettem a színeseket az ágyneműtartóba, csak az alvóspólókat hagytam meg. A tieid három hete ott vannak az ágy mellett. Egy része. A másik része még a szekrényben. Youtube videókat nézek, hogyan lehetne átalakítani a régi ingeidet rám való ruhákká. Aztán elvetem az ötletet: béna vagyok a varráshoz. 

"...Somebody just like you and me,  And now he's gone, so who was he, Breathin' the air we were breathin'..."

Azt hittem, az lesz a legrosszabb, amikor az urnát a sírba helyezik. Vagy amikor virágot teszünk rá. De sokkal jobban fájt, mikor a fejfát a földbe leszúrták. Látni a nevedet rajta szürreális volt és olyan nagyon véglegessé tette a búcsúzást. 

"...It's hard to understand, but I guess I'll have to try, It's not easy to say goodbye..."

A pillangó jut eszembe, ami a búcsúztató közben a koszorú körül repkedett és az egyik virágon megpihent. Nem tudom, hogy sírtam-e, de azt igen, hogy akkor mosolyra húzódott a szám, olyan kedves pillanat volt. Ha lefotóztam volna, A pillangó pillanata címet adtam volna a fotónak. Spirituális énem felülkerekedik a materialista sejtjeimen és kicsit megengedem magamnak, hogy elhiggyem az olvasottakat: a pillangó lélek fejlődését, és a halálból kialakuló életet jelképezi. A kínaiak szerint a halhatatlanságot jelenti.

"...If I die tomorrow, I'd be allright, Because I believe, That after we're gone, The spirit carries on..."

Jópár nap eltelt már. Előttem a céges laptop. E-mailt kéne írnom, homeofficeban vagyok. Bár most inkább rét-officeban, a vadászház teraszán. Nehezen jönnek a szavak, csapongnak a gondolataim, ahogy a pillangó szárnya libben a szélben. Pillangó, ami ógörögül psyché: a lélek. Sejtelmes egybefonódás, ami ismét megingatja mindkét lábbal fölfön járó elmémet, mikor meglátom a bengeboglárkát a mellkasomra szállni. Kedvenc lepkém a szívem felett. Felkapom a telefonom, és csak reménykedem benne, hogy a hirtelen mozdulat nem rebbenti el. De egyáltalán nem zavarja, kicsit még körbe is forog. Majd átlibeg a kezemre. Megcsiklandozza kézfejem és megpihen a cicás gyűrűn, amit te készíttettél egyik karácsonyra.
Így ülünk néhány percig, nyugodtan, csöndben, míg útjára nem engedem.