Csütörtök reggel 8:30. Szokásos reggeli szeánsz a főnökkel. Ő kávézik, én teázok. Én néha kérdezek, ő néha válaszol. Ő sztóikus nyugalommal kortyol, én feszültem forgatom bögrémet: főnök főnöke ma gyárlátogat. Nem szoktam erre így rástresszelni, de ma túltolom az aggódást. Fogalmam sincs, mennyit tud a családi állapotomban bekövetkezett drasztikus változásról. (igen, még mindig szörnyű leírni, hogy "a férjem meghalt". Kimondani azt hiszem még nehezebb) Igyekszem inkább a munkára koncentrálni. Tárgyaló lefoglalva, kávégép előkészítve, hotelfoglalás megvan, napirend előttem - minden kész. Én is kész vagyok. Kicsit olyan ez, mint amikor egy hét után visszajöttem dolgozni. A főnök kétszer is rákérdezett, hogy biztos átgondoltam-e. Azt hittem, nem bízik bennem és fél, hogy ott omlok össze. Biztosítottam róla, hogy jól leszek, jó leszek. Persze nem voltam jól, de valószínűleg az első nap senkinek nem megy jól. Most jól akarom csinálni.
H., a főnök főnöke lendületesen nyit be az openofficeba. Magas, karakán német üzletember. Kissé őszes haj, szomorú zöld szemek, mosolyogni talán még nem is láttam. Távolságtartó, de soha nem lekezelő. Pókerarcú, de mindig megköszöni a segítségemet és kedvességemet. Magánéletéről soha nem beszél (nyilván nem is tartozik rám), de a főnök néhány hete említette, hogy H. felesége 2 éve meghalt, "nagyon összezuhant, néhány hétre el is ment szabadságra". Megértem - azt hiszem, csak ennyit tudtam kinyögni akkor. Ma én is szeretnék kicsit eltűnni.
H. megáll az irodám ajtajában, szokásos merev kézfogás - jó reggelt - hogy utazott -kösz jól; beljebb-tessékelem. Leengedi a vállát, rám néz: annyira sajnálom- mondja angolul, és megölel. Kicsordul a könnyem, pedig erős akartam lenni. Rendíthetetlen ólomkatona, jó munkaerő, főnök elhivatott asszisztenskéje szeretnék lenni, nem könnyeit nyeldeklő özvegy. De megadom magam, mert megindító, hogy ez a kimért fazon megmutatta ezt az arcát is. Az érző, már majdnem gondoskodó, és sebezhető Embert. Néhány jó szó után persze helyreáll a világrendje: ő újra BigBoss, én pedig Gizike.
H. ritkán ebédel, akkor is keveset. Azért biztos ami biztos, hozok neki két szendvicset délben. Szólok neki, hogy intéztem a taxit és egyeztetjük a repülőgép járatszámot. Biccentéssel megköszöni és megkérdi, hogy vagyok, hogy vannak a fiúk. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy csak illendőségből kérdi, vagy őszintén kíváncsi rá. Megszavazom neki a bizalmat és megpróbálom kusza gondolataimat lineárissá konvertálni; jóllehet magyarul sem könnyű arról beszélni, milyen viharok dúlnak a lelkemben, angolul méginkább keresem a megfelelő szavakat. Ülök a székemben, egész kicsinek érzem magam, ahogy előttem áll és a pultomnak támaszkodik. Pedig most nem BigBoss. Most özvegy. Hosszasan mesél az ő tragédiájukról, az elfogadásról, a továbblépésről, hogy mennyire fontos, hogy előre nézzünk, mert bár nagy közhely, de az élet megy tovább, és ha valakinek, neki el kell hinni, hogy így van. Hogy tudja, hogy most mennyire nehéz. És még sokáig nehéz lesz. De idővel majd enyhül a fájdalom. A hiány megmarad, de könnyebb lesz az út. Megrendítő az őszintesége, komolysága, de abszolút pozitív hozzá(m)állása. Semmivel nem mond többet vagy "újabbat", mint bárki más. Hitelessége viszont megkérdőjelezhetetlen és áldásnak érzem, hogy hallgathatom.
Délután már csak gyorsan elköszönök, ő még marad benn egy órát, nekem mennem kell. Fejet fel és csak előre- búcsúzik egy félmosollyal. Úgy lesz!- mondom és tényleg elhiszem: úgy lesz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése