Kezed nélkül

Beállok a zuhany alá. Azt remélem, a forró víz nemcsak a könnyeimet mossa le, hanem gyászom is a csatornába engedhetem vele. Bár ilyen könnyű volna. 

Lenézek a mellkasomra, amit vörösre festett a kitágult kapillárisaimban lüktető hemoglobin. Azt olvastam valahol, hogy a forró fürdő ellazít, úgyhogy még melegebbre állítom a hőfokot és várom, hogy víz tegye a dolgát. De a komisz most cserben hagy. Néha még mindig úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Bár olyan igazit, ököltől származót még sosem kaptam, de valahogy ugyanígy képzelem el.  Hogy megszédülsz és térdre rogysz. Hogy kiszorul a szussz. És belül egy láthatatlan kéz összeszorítja a szívemet, majd mikor enyhül a nyomás, milliónyi apró áramütés szalad végig a bőrömön és érzem, hogy lezsibbad a kezem és a lábam is. Majd a zsibogás lassan visszakúszik a szívemhez és ott csendben letelepszik. Kezet fog a magánnyal és együtt diktálják hétköznapom ritmusát. Bam-pabam. Bam-pabam. Bam-pabam.

Pedig sok ember van mellettem. Na, nem most. Most a zuhany alatt egyedül remélek megnyugvást. A kéz, ami eddig mindig ott volt, s foghattam bármikor és bárhol, az már nem nyúl utánam, ha elbotlok. Nem karol át esténként, s nem simítja kócos hajam ősz szálakat keresve. 

Tudom, érzem, körülöttem sok-sok ember szövi lelke aranyfonalából a védőhálót, hogy mikor újra zuhanok elkapjanak. Hogy amikor zsibong a lelkem lecsillapítsák és ha elmerülök a gyászom sötét folyamában, ők ott vannak és kezed helyett kezet nyújtanak felém. Bam-pabam. Bam-pabam. Bam-pabam.