Amikor az akril találkozik a Photoshoppal -csak hogy maradjunk a kreativitásnál...
Ez 2019-ben az első élményfestésen:
Ez videós otthoni élményfestéssel 2021-ben
Szintén 2021, számfestős-margarétás:
Ez videós otthoni élményfestéssel 2022-ben
Ez is számfestős, 2024-ben.
Liszt, tojás, morzsa. Liszt, tojás morzsa. Liszt, tojás, morzsa.
-Nem tudok ám szépen panírozni- mondom, pedig tudom, hogy nem érdekli, igazából tökmindegy nekem is, hogy néz ki.
-Csak úgy rusztikusan- nyugtat meg.
Liszt, tojás, morzsa. Liszt, tojás morzsa. Liszt, tojás, morzsa.
A jobb szemöldököm felszalad, mikor meglátom, mennyi sót borít a húsra. Magamban mosolygok, mikor egyszerre jegyezzük meg: szerelmes a szakács.
Liszt, tojás, morzsa. Liszt, tojás morzsa. Liszt, tojás, morzsa.
Beszélgetünk. Sokat és jól. Nyitottan. Mindenről. Erre valók a barátok-mondhatnánk, de azért ez nem ilyen egyszerű. Meglepődök és meg is ijedek, hogy ilyen könnyen tudok beszélni Csabiról. "Engedd meg magadnak, hogy gyászolj, de engedd meg magadnak azt is, hogy jól legyél" -mondta a nővérem korábban. Igyekszem ezt észben tartani, de ritkán sikerül lelkiismeretfurdalás nélkül. Most valahogy mégis könnyebben megy.
Liszt, tojás, morzsa. Liszt, tojás morzsa. Liszt, tojás, morzsa.
-Ezt meg kéne örökíteni!- és már az ötleten is vihogunk. Mint két kamasz. (Hahhh, hol van már az a kamaszkor. Kétszer három gyerekkel és 30 évvel bentebb vagyunk.)
-Oké, de akkor olyan csücsörítősen...
Tartsd a pózt, szoktam ilyenkor mondani, de annyira viccesen néz ki, hogy elkezdek nevetni, talán visítani is, majdnem eldobom a telefont, s már magam sem tudom, hogy sírok vagy nevetek. Vagy mindkettő egyszerre. Folynak a könnyeim, az biztos.
-Várjál, még nem is csücsörítettem rendesen! - mondja, de közben már ölel.
Nem emlékszem, mikor nevettem így utoljára. Ilyen őszintén. Ilyen barátnősen. Ilyen rántotthúsosan.
Korábbi szösszenetekhez készült scrap oldal is, avagy ilyen az, amikor az "írás" találkozik a Photoshoppal. Ui: az előző kettőhöz betettem a képet, ha korábban olvastad, lapozz vissza, nézd meg mit alkottam hozzá.
Csütörtök reggel 8:30. Szokásos reggeli szeánsz a főnökkel. Ő kávézik, én teázok. Én néha kérdezek, ő néha válaszol. Ő sztóikus nyugalommal kortyol, én feszültem forgatom bögrémet: főnök főnöke ma gyárlátogat. Nem szoktam erre így rástresszelni, de ma túltolom az aggódást. Fogalmam sincs, mennyit tud a családi állapotomban bekövetkezett drasztikus változásról. (igen, még mindig szörnyű leírni, hogy "a férjem meghalt". Kimondani azt hiszem még nehezebb) Igyekszem inkább a munkára koncentrálni. Tárgyaló lefoglalva, kávégép előkészítve, hotelfoglalás megvan, napirend előttem - minden kész. Én is kész vagyok. Kicsit olyan ez, mint amikor egy hét után visszajöttem dolgozni. A főnök kétszer is rákérdezett, hogy biztos átgondoltam-e. Azt hittem, nem bízik bennem és fél, hogy ott omlok össze. Biztosítottam róla, hogy jól leszek, jó leszek. Persze nem voltam jól, de valószínűleg az első nap senkinek nem megy jól. Most jól akarom csinálni.
H., a főnök főnöke lendületesen nyit be az openofficeba. Magas, karakán német üzletember. Kissé őszes haj, szomorú zöld szemek, mosolyogni talán még nem is láttam. Távolságtartó, de soha nem lekezelő. Pókerarcú, de mindig megköszöni a segítségemet és kedvességemet. Magánéletéről soha nem beszél (nyilván nem is tartozik rám), de a főnök néhány hete említette, hogy H. felesége 2 éve meghalt, "nagyon összezuhant, néhány hétre el is ment szabadságra". Megértem - azt hiszem, csak ennyit tudtam kinyögni akkor. Ma én is szeretnék kicsit eltűnni.
H. megáll az irodám ajtajában, szokásos merev kézfogás - jó reggelt - hogy utazott -kösz jól; beljebb-tessékelem. Leengedi a vállát, rám néz: annyira sajnálom- mondja angolul, és megölel. Kicsordul a könnyem, pedig erős akartam lenni. Rendíthetetlen ólomkatona, jó munkaerő, főnök elhivatott asszisztenskéje szeretnék lenni, nem könnyeit nyeldeklő özvegy. De megadom magam, mert megindító, hogy ez a kimért fazon megmutatta ezt az arcát is. Az érző, már majdnem gondoskodó, és sebezhető Embert. Néhány jó szó után persze helyreáll a világrendje: ő újra BigBoss, én pedig Gizike.
H. ritkán ebédel, akkor is keveset. Azért biztos ami biztos, hozok neki két szendvicset délben. Szólok neki, hogy intéztem a taxit és egyeztetjük a repülőgép járatszámot. Biccentéssel megköszöni és megkérdi, hogy vagyok, hogy vannak a fiúk. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy csak illendőségből kérdi, vagy őszintén kíváncsi rá. Megszavazom neki a bizalmat és megpróbálom kusza gondolataimat lineárissá konvertálni; jóllehet magyarul sem könnyű arról beszélni, milyen viharok dúlnak a lelkemben, angolul méginkább keresem a megfelelő szavakat. Ülök a székemben, egész kicsinek érzem magam, ahogy előttem áll és a pultomnak támaszkodik. Pedig most nem BigBoss. Most özvegy. Hosszasan mesél az ő tragédiájukról, az elfogadásról, a továbblépésről, hogy mennyire fontos, hogy előre nézzünk, mert bár nagy közhely, de az élet megy tovább, és ha valakinek, neki el kell hinni, hogy így van. Hogy tudja, hogy most mennyire nehéz. És még sokáig nehéz lesz. De idővel majd enyhül a fájdalom. A hiány megmarad, de könnyebb lesz az út. Megrendítő az őszintesége, komolysága, de abszolút pozitív hozzá(m)állása. Semmivel nem mond többet vagy "újabbat", mint bárki más. Hitelessége viszont megkérdőjelezhetetlen és áldásnak érzem, hogy hallgathatom.
Délután már csak gyorsan elköszönök, ő még marad benn egy órát, nekem mennem kell. Fejet fel és csak előre- búcsúzik egy félmosollyal. Úgy lesz!- mondom és tényleg elhiszem: úgy lesz!
Már vagy fél órája lógatom a zsinórt a vízbe. A kis botot hoztam ki, ezt egy kézzel is simán elbírom. Kukacot nem találtam, így egy doboz kukoricát bontottam fel. Szuperédes, olvasom a feliratot. Ez biztos jó lesz a halaknak is. Belemarkolok és a víz helyett a számba dobálok pár szemet. Aztán persze a vízbe is. De nem jönnek a halak. Pedig nagyon akarok fogni egyet. Nem miattam - miattad. Nézem a vizet és látom a piros-szárnyúak hátát megcsillanni. Egészen fenn vannak, pedig azt gondoltam, a forróság miatt inkább a hűvösebb, mélyebb vizeket kedvelik ilyenkor. Lentebb húzom az úszóm, egészen az ólomig. De még meg sem billentik. Már egy kósza küsszel is beérném. Vagy egy nyomorult törpeharcsával. Majd mondanám a kapáskor, hogy "ezmán amúr", aztán szitkozódnék, mert nem merem megfogni a tüskéi miatt.
Talán csak máshol úszkálnak most. A halak is. Átdobok a stég másik oldalára. A Nap pont szembesüt, milliónyi csillámot vetve a Holt-Tisza vizére. Az úszót persze pont nem látom így. Visszadobok oldalra. Biztos jót röhögsz rajtam, hogy milyen béna vagyok. Vagy csak csóválod a fejed, hogy mit szerencsétlenkedek.
Kicsit megmártózom a vízben, mert rohadtul éget a Nap. Holnapra tuti piros lesz a vállam. Persze ilyenkor van kapás. Kimászok és rántok egy hatalmasat a boton. Hal nincs, gubanc a szereléken az van.
Mögöttem valami kapitális akkorát csobban, hogy azt hiszem, valamelyik gyerek ugrott bele a vízbe. Még csattant is, mint ahogy tegnap Nimi háta, mikor bombát ugrott. Eljátszom a gondolattal, hogy arrafelé mekkora halat fognék, de rögtön kapcsolok: ezzel a pici horoggal megakasztani sem tudom.
-Cicmic, ott a hatméteres, mért nem azzal dobsz be?-hallom magam mögül, de tudom, csak a fülem cseng. Vagy csak az agyam játszik otromba tréfát. Vagy csak a szívem dobban.
Kimegyek a hatméteresért. Kapás mondjuk erre sincs.
Nándi már háromszor kérdezte meg, meddig fogok még pecázni. Szeretnék egy halat fogni - mondom neki. Lehajtott fejjel megy be a házba. Nem felesel, nem lázad. Talán érzi ő is, hogy milyen fontos ez nekem. Szeretnék egy halat fogni. Nem miattam - miattad.
Apu érkezik, arcán mosoly, kezében egy doboz kukac - ez jól nálam maradt, mondja. Jót nevetünk, én is oldódok. Nem nagyon volt kapás - mondom, és leülünk a stég szélére. Kicsit beszélgetünk.
-Na, jól van, feladom mára, sóhajtom lemondóan és lassan kiemelem a vízből a szereléket. A bot görbül, ellenáll a húzásnak. Na, még ez is.
-Azt hiszem, összeakadtunk-motyogom. Az én botom nincs benn- mondja apu- hal lesz az.
-Mit csináljak, kitekerjem? A hal nem akar kitörni. Nem áll ellen, nem csapkod. Mintha tudná, hogy jönnie kell. Lassan hátrálok a stégen, emelem a botom és picit tekerek az orsón, míg apu eléri a damilt.
-Egy kis ponty- mondja büszkén.
Én csak mosolygok. Fogtam egy halat.
Nem miattad, miattam.
Ülök a konténerben, kezemben egy pohár November. A Csaba cuveet akartam kibontani, de tudom, az annyira száraz, hogy még a kedvedért sem tudnék meginni egy pohárral. A Novembert meg te vetted nekem. Azt hittem, elfogytak a szavak, de az alkohol felszabadítja a gátlásokat és megoldja a nyelvre kötött csomót.
A dalokra gondolok, amiket azért választottam, hogy elbúcsúzzak. Te elbúcsúztál szavakkal. Talán a legszebb szavaid voltak azok a 28 év alatt. Én meg csak bőgni tudtam. Mostmeg egyfolytában "bárcsak" kezdetű mondatok jutnak eszembe. A leghatékonyabb nyelvtani formula az önmarcangoláshoz. Elhessegetem őket. Bárcsak el tudnám hessegetni őket.
"...I simply wished for one more day with you. one more day, one more time, one more sunset maybe I'd be satisfied..."
Elindítom a Lonely Dayt (System of Down) is. Ezt nem mertem beletenni a listába. Ave Maria sem volt. De azért egy Bon Jovi féle Halleluja belefért. Féltem, hogy a Zöld, a bíbor és a fekete majd nagyon idegennek fog hangzani a ravatalnál, de sose hallottam még annyira szépnek, mint akkor, ott. Pedig annyira nem is szeretem ezt a dalt. De te szívesen hallgattad a szomorúbb percekben.
"...Zöld csillag, kihunyt az égen A csónak partot ért Hideg csendben fekete minden Legyen az álmod, legyen az álmod szép..."
Kimegyek a kertbe, a borospohár még mindig a kezemben, gyönyörű felhőket hoz a délnyugati szél. A kutya tenyerembe nyomja nedves orrát. Vajon ő is érzi a hiányt? Az utolsó hetekben azon mosolyogtam, hogy mikor kimentél az ajtón, mindig megpaskoltad a fejét "hello gizsgutya-lutyuj" Szerintem azt hitte, ez az új neve.
"...When I try to make it make sense in my mind, The only conclusion I come to, Is that Heaven was needing a hero like you..."
Sokan kérdezik, hogy vannak a fiúk. "Mind máshogy" mondom szinte automatikusan, mert tényleg hárman háromfélék egy normál hétköznapon is, hát még egy ilyen pénteken. Rengeteg üzenetet kapok. Szépeket. Vígasztalóakat. Sablonosokat és személyre szólóakat is. Mindre igyekszem reagálni, mert kincsek ezek. Egy virtuális ölelés mindazoktól, akik gondolnak rád és ezt meg is fogalmazzák. És a pillanat egy aprócska törtrészére mindig bevillan, hogy majd elmondom, ki, mit írt aztán rájövök, hogy már nem is tudom elmondani. Talán ez fáj a legjobban.
"...These wounds won't seem to heal, this pain is just too real, There's just too much that time cannot erase..."
Vívódom (mérleg vagyok), hogy az "erősnek kell lenned" vagy az "éld át a veszteséget" érzéseknek engedjek-e. Végül az utóbbira szavazok és hagyom, hogy megzabolázhatatlan táncot lejtsen zsibogó agyam felett. Aztán megálljt parancsolok neki. Meg kell néznem, hogy a vívódok vagy vívódom a helyes. Sose tudtam. Mindig tőled kérdeztem meg ezt az ikesige-hülyeséget.
"...Never opened myself this way, Life is ours, we live it our way, All these words, I don't just say, And nothing else matters..."
Az ingujjamba törlöm az orrom. Vennem kellett egy csomó új ruhát. Shopping-hurrá. Ja, nem. Eltettem a színeseket az ágyneműtartóba, csak az alvóspólókat hagytam meg. A tieid három hete ott vannak az ágy mellett. Egy része. A másik része még a szekrényben. Youtube videókat nézek, hogyan lehetne átalakítani a régi ingeidet rám való ruhákká. Aztán elvetem az ötletet: béna vagyok a varráshoz.
"...Somebody just like you and me, And now he's gone, so who was he, Breathin' the air we were breathin'..."
Azt hittem, az lesz a legrosszabb, amikor az urnát a sírba helyezik. Vagy amikor virágot teszünk rá. De sokkal jobban fájt, mikor a fejfát a földbe leszúrták. Látni a nevedet rajta szürreális volt és olyan nagyon véglegessé tette a búcsúzást.
"...It's hard to understand, but I guess I'll have to try, It's not easy to say goodbye..."
A pillangó jut eszembe, ami a búcsúztató közben a koszorú körül repkedett és az egyik virágon megpihent. Nem tudom, hogy sírtam-e, de azt igen, hogy akkor mosolyra húzódott a szám, olyan kedves pillanat volt. Ha lefotóztam volna, A pillangó pillanata címet adtam volna a fotónak. Spirituális énem felülkerekedik a materialista sejtjeimen és kicsit megengedem magamnak, hogy elhiggyem az olvasottakat: a pillangó lélek fejlődését, és a halálból kialakuló életet jelképezi. A kínaiak szerint a halhatatlanságot jelenti.
"...If I die tomorrow, I'd be allright, Because I believe, That after we're gone, The spirit carries on..."
Kettő éve nem posztoltam semmit, ideje kicsit újjáéleszteni ezt a blogot. Fotókból kicsit kevesebb lesz, a szövegelést majd meglátjuk, de néha ugye a képek többet mondanak minden szónál.
Hogy ne csak lendületet adjak a blognak, hanem érzelmeket is, kezdjünk egy scrap oldallal:
