Ez történt...

Milla hangosan üdvözöl. Bár lehet, hogy csak nem ismer meg. Nem hibáztatom, mégiscsak 4 éve már, hogy utoljára találkoztunk. Kócos fejével mutatja az utat befelé. Ebben még hasonlítunk is. Mármint a szélfútta dizájnban. Csak én ezért fodrász segítségét kérem, míg ő természetesen ilyen cuki. Ráadásul nem is vagyok ilyen jó házőrző. Mindegyis. Rábízom a cipőmet. Házigazdáim biztosítanak róla, hogy nem fogja bántani, a párnákat részesíti előnyben. 

Kicsit feszült vagyok, amit sok beszéddel, hadarással és egy terccel magasabb hanggal kompenzálok - szokás szerint. Képzelt lámpalázam talán azért is van, mert legutóbb annyira jól éreztük magunkat (nem királyi többesben: egészen biztos vagyok benne, hogy ők is nem csak én), és nem akarok csalódást okozni nekik. Tudom, érzem, nagyon vártak. Ők nagyon vártak, én nagyon készültem, úgyhogy kicsit izgulok. 

Lekucorodom "a helyemre" - mosolygok és egyben meghatódok a gondolattól, hogy nekem itt már helyem van. Milla körbejár tőlem kikunyerál egy fülvakarást, Andrástól egy kis sütit is kap. Zsuzsi rápirít. Nem a kutyára, Andrásra. Nézem hármójuk harmóniáját, kicsit talán irigy is vagyok. Rögtön elszégyellem magam a gondolattól. Úgyhogy inkább mesélek és mesélek. Mondom, sok beszéddel kompenzálok.  Néha persze hagyom őket is szóhoz jutni... Valahol Horthy Miklós kiugrási kísérlete tájékán érzem azt, hogy már nem feszélyez, hogy keverem a személyes névmásokat és most nem bánt annyira, hogy bajban vagyok az igeidőkkel. Mert az úgy szoktuk helyett már RÉGen úgy csináltuk van és a mi is máshogy mi már. De ezen csak utólag rágódom, már itthon. Ott, akkor azt hiszem, valami különös nyugalom szállt meg és csak az zavart, mondjuk az rettentően, hogy nem tudom normálisan elmagyarázni, miért szeretem annyira a Menopauzát. Utóbb inkább elküldöm Andrásnak az idevágó színházas scrap oldalakat. 

Az alkotós szentélyekben erős késztetést érzek, hogy megsimogassam a polcokat, a falakat és a könyveket. Varázslatos, hogy még ide is beleshetek. Úgyhogy inkább zsebrevágom a kezem, mégiscsak milyen pimasz dolog lenne már végigtaperolni mindent. 

Tovább maradtam, mint ahogy illendő lett volna, de hálás vagyok, hogy ott lehettem. A batyum nem csak azért lett könnyebb, mert a sütit, amit nekik sütöttem kipakoltam belőle.... 

Köszönöm a társaságot, nagyon kellett.
Köszönöm a jókedvet, megbabonázott.
Köszönöm a fagyit és a sós sütit. Mindkettő nagyon finom volt.
Köszönöm a mai jóságot. Azt hiszem, meg sem érdemlem.

Hiányzol

Hallgatnám szíved dobbanását. Lennék fonendoszkóp membránja, mi ráfeszül mellkasodra.

Vagy lennék újra apex cordis, mi voltam talán.

Lennék szívbillentyűd, s szívemmel lüktetném te szíved tovább.

Lennék bármid, csak özvegyed nem. 

Okt.15.

Álmomban két tenyerembe fogom arcod. Borostás vagy és szúr, ahogy ajkam hozzád ér. De álmomban nem bánom. 

Álmomban átkarolsz. Hideg a talpam, és mikor a lábadhoz nyomom, te színlelt méltatlankodással kérded, hogy külön hűtőm-e. Álmomban felmelegíted.

Álmomban csokit rejtek a táskádba, remélve, hogy megtalálod ebéd után. Álmomban is elolvad…

Álmomban vicces cicás videót küldesz napközben. Álmomban csak annyit írok vissza, cukiiiii, de vagy tízszer megnézem még.

Álmomban táncolunk a konyha közepén. A válladra hajtom fejem és álmomban összefonódnak ujjaink.

Álmomban azt mondod: az, aki szép, az reggel is szép. Álmomban azt válaszolnom: romlik a szemed. De titkon várom, hogy holnap reggel is ezt mondd majd.

Álmomban  a legördülő könnyek helyett azt mondom, szeretlek. Álmomban megbocsájtod naivságom. Álmomban.

Köszönet

Nézem a borítékot és nem merem kibontani. Végül mégis rászánom magam, mert azt hiszem, úgy illik. Rengeteg bankjegy van benne. Utóbb, mikor megszámoljuk a gyerekekkel, elbőgöm magam. Szemtelenül sok pénz.

Most párás szemekkel ülünk az asztalnál. Attis mesél, Laci folytatja, ha elakad. Kicsit szomorúbban, mint néhány perce. Féltem, hogy mit mondunk majd egymásnak, mikor megérkeznek. Féltem, hogy szívszorongató múltidézés lesz majd, vagy fájó csend, mert néha tényleg fáj a csend. Persze megint csak túlaggódtam a dolgot, még nevetünk is, ahogy rólad beszélünk. Jó, most éppen nem. Most én is nehezen tudok megszólalni. Keresem a szavakat, pedig örülök, hogy eljöttek. Nemcsak mint jószolgálati nagykövetek a cég és a munkatársak nevében, hanem mint barátok érkeztek. Talán nem véletlen, hogy pont a napokban találtam meg ezt a képet, amin épp "cigiszünetet" tartotok. És annyira jó, hogy mosolyogva, sztorizgatva emlékezünk rád. Laci meséli, hogy a közös virslis reggeliket még mindig megtartják. Utáltad a szervezett csapatépítő tréningeket, látod mégis csapatot építettél, hagyományt teremtettél. Attis visszatér, hogy milyen sokan álltak mellénk. Kollégák, volt munkatársak, akikkel így vagy úgy együtt dolgoztál. Van, akivel csak néhány hónapon keresztül próbáltátok megtalálni agilisan a közös nevezőt és van, akivel már húsz éve tudjátok: "A cél, megszünte a dicső csatának, A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga." Most legszívesebben megölelnék mindenkit, aki gondolt ránk, és ebbe a borítékba tette azt, amit a szíve diktált. Hálás vagyok, hogy ilyen jó emberek vettek körül téged, és remélem, ezt a szeretetet te is érezted, amikor még veled dolgoztak, nemcsak nekünk jutott belőle így utólag. 

Éjszakánként

"Álmodom, furcsát érthetetlent
Álmodom, hogy mással játszod már a vágy örök játékát..."

Általában rosszul alszom és legtöbbször keveset. Persze van, hogy egész normálisan egész jól. Van, hogy csak éjfélkor zsibbadok le annyira, hogy el tudjak aludni és Tina Turner kíméletlenül dalra fakad 5:45-kor. Ez akár elég is lehetne, de gyakran zaklatott álmaim vannak, és sokszor felébredek. Néha jeleket keresek, hogy itt vagy még, máskor tudom, hogy már nem vagy itt. 

"...Kis örömök foghatják kézen az ébredést
Átkarolják a létezést
Fölragyog a csókok íze kettőnk álmodó egén..."

Már három napja minden hajnalban arra ébredek, hogy a hálószoba ajtó felett furcsa alakú fények vannak. Néha tenyér, néha emberfej formájúak. Azt képzelem, üzenni akarsz valahogy és már komolyan ideges vagyok, hogy nem értem a különös jelenéseket. Mit akarsz mutatni és miért vagyok ennyire béna, hogy nem értem???

Negyedik napra rájövök, hogy csak a szomszéd lámpája világítja meg a kerítés menti tujákat. Kiábrándító lehetne, hogy mégsem te üzensz, de kicsit megnyugtat, hogy a rejtély megoldódott és csak a "szokásos" alvajárós-furcsákat álmodós időszak jött vissza. Mondjuk legalább nem kiabálok. Vagy csak nem ébredek fel rá....

"...Búcsúzunk, bár nem feledjük egymást
Indulunk úttalan utakon át
A végtelen a szerelmek igaz gyöngysorából áll..."

Minap 3:00-kor riadtam fel és miután konstatáltam, hogy 2 óra 45 percem van még kipihenni magam (az nagyjából pont egy alvási ciklus) vissza is zuhantam valami álomszerűségbe. 3:10-kor néztem rá ismét az órára. Ennyit az alvásciklusokról. Letettem a fejem a párnára és végtelen nyugalom szállt a mellkasomra. Mint mikor az első sátorozásunkkor fagyoskodtam és te átkaroltál, majd betakartál a hálózsákoddal - most is végigkúszott rajtam a jóleső melegség.  Talán most is átöleltél. Félálomban eszembe jutott, hogy 3:10kor mentél el. Jó azt hinni, hogy most is te öleltél.

"Álmodom, furcsát érthetetlent
Álmodom, hűvös ágyam nem melegít
Egyedül vagyok"

Én festettem - én scrappeltem

Amikor az akril találkozik a Photoshoppal -csak hogy maradjunk a kreativitásnál...

Ez 2019-ben az első élményfestésen:

Ez videós otthoni élményfestéssel 2021-ben

Szintén 2021, számfestős-margarétás:

Ez videós otthoni élményfestéssel 2022-ben

Ez is számfestős, 2024-ben.

Ez videós otthoni élményfestéssel 2024-ben

Ezt "magamtól", illetve egy netes kép alapján festettem nemrég.

Liszt, tojás, morzsa.

Liszt, tojás, morzsa. Liszt, tojás morzsa. Liszt, tojás, morzsa.

-Nem tudok ám szépen panírozni- mondom, pedig tudom, hogy nem érdekli, igazából tökmindegy nekem is, hogy néz ki.
-Csak úgy rusztikusan- nyugtat meg. 

Liszt, tojás, morzsa. Liszt, tojás morzsa. Liszt, tojás, morzsa.

A jobb szemöldököm felszalad, mikor meglátom, mennyi sót borít a húsra. Magamban mosolygok, mikor egyszerre jegyezzük meg: szerelmes a szakács.

Liszt, tojás, morzsa. Liszt, tojás morzsa. Liszt, tojás, morzsa.

Beszélgetünk. Sokat és jól. Nyitottan. Mindenről. Erre valók a barátok-mondhatnánk, de azért ez nem ilyen egyszerű. Meglepődök és meg is ijedek, hogy ilyen könnyen tudok beszélni Csabiról. "Engedd meg magadnak, hogy gyászolj, de engedd meg magadnak azt is, hogy jól legyél" -mondta a nővérem korábban. Igyekszem ezt észben tartani, de ritkán sikerül lelkiismeretfurdalás nélkül. Most valahogy mégis könnyebben megy. 

Liszt, tojás, morzsa. Liszt, tojás morzsa. Liszt, tojás, morzsa.

-Ezt meg kéne örökíteni!- és már az ötleten is vihogunk. Mint két kamasz. (Hahhh, hol van már az a kamaszkor. Kétszer három gyerekkel és 30 évvel bentebb vagyunk.)

-Oké, de akkor olyan csücsörítősen...

Tartsd a pózt, szoktam ilyenkor mondani, de annyira viccesen néz ki, hogy elkezdek nevetni, talán visítani is, majdnem eldobom a telefont, s már magam sem tudom, hogy sírok vagy nevetek. Vagy mindkettő egyszerre. Folynak a könnyeim, az biztos.

-Várjál, még nem is csücsörítettem rendesen! - mondja, de közben már ölel.

Nem emlékszem, mikor nevettem így utoljára. Ilyen őszintén. Ilyen barátnősen. Ilyen rántotthúsosan.

Én írtam - én scrappeltem

Korábbi szösszenetekhez készült scrap oldal is, avagy ilyen az, amikor az "írás" találkozik a Photoshoppal. Ui: az előző kettőhöz betettem a képet, ha korábban olvastad, lapozz vissza, nézd meg mit alkottam hozzá.

Fejet fel és csak előre

Csütörtök reggel 8:30. Szokásos reggeli szeánsz a főnökkel. Ő kávézik, én teázok. Én néha kérdezek, ő néha válaszol. Ő sztóikus nyugalommal kortyol, én feszültem forgatom bögrémet: főnök főnöke ma gyárlátogat. Nem szoktam erre így rástresszelni, de ma túltolom az aggódást. Fogalmam sincs, mennyit tud a családi állapotomban bekövetkezett drasztikus változásról. (igen, még mindig szörnyű leírni, hogy "a férjem meghalt". Kimondani azt hiszem még nehezebb) Igyekszem inkább a munkára koncentrálni. Tárgyaló lefoglalva, kávégép előkészítve, hotelfoglalás megvan, napirend előttem - minden kész. Én is kész vagyok. Kicsit olyan ez, mint amikor egy hét után visszajöttem dolgozni. A főnök kétszer is rákérdezett, hogy biztos átgondoltam-e. Azt hittem, nem bízik bennem és fél, hogy ott omlok össze. Biztosítottam róla, hogy jól leszek, jó leszek. Persze nem voltam jól, de valószínűleg az első nap senkinek nem megy jól. Most jól akarom csinálni. 

H., a főnök főnöke lendületesen nyit be az openofficeba. Magas, karakán német üzletember. Kissé őszes haj, szomorú zöld szemek, mosolyogni talán még nem is láttam. Távolságtartó, de soha nem lekezelő. Pókerarcú, de mindig megköszöni a segítségemet és kedvességemet. Magánéletéről soha nem beszél (nyilván nem is tartozik rám), de a főnök néhány hete említette, hogy H. felesége 2 éve meghalt, "nagyon összezuhant, néhány hétre el is ment szabadságra". Megértem - azt hiszem, csak ennyit tudtam kinyögni akkor. Ma én is szeretnék kicsit eltűnni.

H. megáll az irodám ajtajában, szokásos merev kézfogás - jó reggelt - hogy utazott -kösz jól; beljebb-tessékelem. Leengedi a vállát, rám néz: annyira sajnálom- mondja angolul, és megölel. Kicsordul a könnyem, pedig erős akartam lenni. Rendíthetetlen ólomkatona, jó munkaerő, főnök elhivatott asszisztenskéje szeretnék lenni, nem könnyeit nyeldeklő özvegy. De megadom magam, mert megindító, hogy ez a kimért fazon megmutatta ezt az arcát is. Az érző, már majdnem gondoskodó, és sebezhető Embert. Néhány jó szó után persze helyreáll a világrendje: ő újra BigBoss, én pedig Gizike. 

H. ritkán ebédel, akkor is keveset. Azért biztos ami biztos, hozok neki két szendvicset délben. Szólok neki, hogy intéztem a taxit és egyeztetjük a repülőgép járatszámot. Biccentéssel megköszöni és megkérdi, hogy vagyok, hogy vannak a fiúk. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy csak illendőségből kérdi, vagy őszintén kíváncsi rá. Megszavazom neki a bizalmat és megpróbálom kusza gondolataimat lineárissá konvertálni; jóllehet magyarul sem könnyű arról beszélni, milyen viharok dúlnak a lelkemben, angolul méginkább keresem a megfelelő szavakat. Ülök a székemben, egész kicsinek érzem magam, ahogy előttem áll és a pultomnak támaszkodik. Pedig most nem BigBoss. Most özvegy. Hosszasan mesél az ő tragédiájukról, az elfogadásról, a továbblépésről, hogy mennyire fontos, hogy előre nézzünk, mert bár nagy közhely, de az élet megy tovább, és ha valakinek, neki el kell hinni, hogy így van. Hogy tudja, hogy most mennyire nehéz. És még sokáig nehéz lesz. De idővel majd enyhül a fájdalom. A hiány megmarad, de könnyebb lesz az út.  Megrendítő az őszintesége, komolysága, de abszolút pozitív hozzá(m)állása. Semmivel nem mond többet vagy "újabbat", mint bárki más. Hitelessége viszont megkérdőjelezhetetlen és áldásnak érzem, hogy hallgathatom.

Délután már csak gyorsan elköszönök, ő még marad benn egy órát, nekem mennem kell. Fejet fel és csak előre- búcsúzik egy félmosollyal. Úgy lesz!- mondom és tényleg elhiszem: úgy lesz!