Felnézek az égre és a pislákoló fények között megkeresem a Szíriuszt. Az égbolt legfényesebb csillaga a Nagykutya szemeként villan fel. Látom, ahogy ott ül és lesi az Oriont, aki íját húzza és a Bika szarvai közé céloz. Elképzelem, hogy a teraszon állunk és együtt nézzük, ahogy a teliHold vöröslik a horizont felett. Én megpróbálom lefotózni, te kitalálsz valami vicces szöveget a fotó mellé, mint az "Égi testek", mikor az üstököst és téged fotóztalak hosszú záridővel. A hiányod gombócként torlódik a torkomban, ahogy belesuttogom az estébe: égi testek.  

Majdnemkritika - Bűnözőzsenik

Miután megvettem a jegyet, kérdeztem Zsuzsit, hogy mégis mire számítsak.

Háááát, jól indul, gondoltam magamban... Kevés elvárással és a szokásos jelzőkkel felkészülten érkeztem (tudod, az "erős alakítások" vagy a "szuggesztív témakidolgozás" olyan jelzők, amiket bármikor el lehet durrantani, ha nem is tetszett kifejezetten), de ahogy elsötétült a nézőtér, régen tapasztalt izgatottság futott rajtam végig. 

Az biztos, hogy az egy négyzetméterre jutó bénázással (nem helyzetkomikummal, nem bohózat jelleggel és nem térdet csapkodós vihogással), valamint az elfuserált karakterek és életművészek számával valószínűleg rekordot döntöttek. 

Csarnóy Zsuzsi miatt vettem jegyet, én nyilván elfogult vagyok (még mindig) és nehezen vonatkoztatok el az ő színházon kívüli személyétől. Így nem tudtam komolyan venni az aztakurva, de elszánt, ámbár mégis csak félkemény bandavezér szerepét, és pont ezért kifejezetten szórakoztatott. 

Akiről nem tudtam levenni a szemem és azóta is ezen gondolkodom, hogy hogyan tudott így hatni rám, na, az Katona Péter Dániel. Az általa megformált nyilvánvalóan traumatizált fiú szerepét egyszerűen zseniálisan alakította. A 2. sorban ültem, egészen közelről láthattam arcait, megrémített egy-két szemvillanása és az előadás közepén már komolyan sajnáltam csóri gyereket. Mondom, megbabonázott.

Bede-Fazekas Szabolcs kiválóan hozta a tetteiért felelősséget soha nem vállaló, nárcisztikust. Volt egy mondata, ami komolyan szíven ütött és fel akartam írni, de bíztam benne, hogy megjegyzem az előadás végéig... simán elfelejtettem. De számomra ütős volt, bármit mondott is.

Kövesi Csenge Amandája nekem inkább dacos ovis kislányra hasonlított, mint elszánt, vad, mindenkit is uralni akaró nőre. Olyan: "meghúztad a copfom? Hát majd jól megdoblak homokkal!" stílusban. Bár az kétségtelen, hogy ezt a fajta kivagyiságot látom sokszor a mai fiatalokon. 

Minden jó bohózatba kell egy vicces inas/komornyik/portás, aki kavarja a sza... akarom mondani szálakat, előre viszi a darabot, bár igazság szerint nemhogy elősegítené a megoldás eszkalálását inkább tovább görgeti a lavinát (azt hiszem, ezt egy Ray Cooney előadás után írtam korábban) Portásunk most is van Domokos László személyében, de mivel ez nem egy bohózat, így inkább csak tétlen szemlélője az eseményeknek. Azt mondjuk nagyon viccesen interpretálja. 

 A színpadi trágárság alapvetően el szokott borzasztani, itt azonban annyira túltolták a baszdmegokat és az aztakurvákat, hogy egyszerűen belesimult ebbe az elcseszett szituációba. A nem titkoltan Tarantino-s jegyeket magán viselő előadás rendezője Zayzon Zsolt, amit azért is emelek ki, mert színészként nagyon csípem, rendezését még nem láttam. Azt nem tudom, hogy a befejezés(ek) az ő ötlete, vagy a darab sajátossága, de nagyon tetszett, nálam talán a vége miatt lett élvezhető.

Nagyon sok fiatal volt a nézők között. Érdekes volt, hallgatni, ahogy kifelé menet elemezték, hogy az eleje mennyire vicces volt, a vége meg ellaposodott. Én pont az ellenkezőjét éreztem, az eleje nekem döcögős, már-már erőltetett volt (az óra-táska-cipő értékének bermuda háromszögében talán meg is untam), a vége viszont kifejezetten tetszett. És bár erősen kívül esik a komfortzónámon az ilyen jellegű darab, rendkívül szórakoztató előadás lett belőle.

Lista

Keresem a listát. Nem találom. Persze ebben a rendetlenségben nehéz is. És olyan sok helyen lehet. Legutóbb úgy emlékszem, a táskádban hordtad. De most nincs ott. Feltúrom a dobozt is, amit a munkahelyedről hoztunk el. A doboz, ami hetekig volt még a kocsiban, mert nem tudtam kibontani. Aztán a gyerekekkel nekiültünk és sírva-nevetve pakolgattuk, hogy milyen kis vacakokat is eltettél. A listát viszont nem találom. Nagy levegőt veszek, és lassan kifújom, hogy lenyugodjak. Még abban is reménykedek, hogy a leheletem, mint egy palackból kiszabadult dzsinn majd megmutatja, merre keressem. De az én dzsinnem már hónapok óta nincs velem.

A listát már vagy 15 éve írtam. Vagy talán több...  Az biztos, hogy már elmúltak az első rózsaszín ködös szerelmes pillantások, és már bekuckóztál a szívem mélyére, hogy ott maradjon mindig bennem az érzés: szeretlek, s te szeretsz. 

Talán ezért is írtam a listát, hogy ne felejtsem el ezt az érzést, még akkor sem, amikor már semmit nem tudok.

Aztán hónapokig magamnál tartottam, és még csak meg sem mutattam, mert azt gondoltam, kinevetsz. Persze nem nevettél ki. Eltetted. S most nem találom. 

A listát arról, hogy miért szeretlek. Mert néha már semmit nem tudok.