Felnézek az égre és a pislákoló fények között megkeresem a Szíriuszt. Az égbolt legfényesebb csillaga a Nagykutya szemeként villan fel. Látom, ahogy ott ül és lesi az Oriont, aki íját húzza és a Bika szarvai közé céloz. Elképzelem, hogy a teraszon állunk és együtt nézzük, ahogy a teliHold vöröslik a horizont felett. Én megpróbálom lefotózni, te kitalálsz valami vicces szöveget a fotó mellé, mint az "Égi testek", mikor az üstököst és téged fotóztalak hosszú záridővel. A hiányod gombócként torlódik a torkomban, ahogy belesuttogom az estébe: égi testek.  

Majdnemkritika - Bűnözőzsenik

Miután megvettem a jegyet, kérdeztem Zsuzsit, hogy mégis mire számítsak.

Háááát, jól indul, gondoltam magamban... Kevés elvárással és a szokásos jelzőkkel felkészülten érkeztem (tudod, az "erős alakítások" vagy a "szuggesztív témakidolgozás" olyan jelzők, amiket bármikor el lehet durrantani, ha nem is tetszett kifejezetten), de ahogy elsötétült a nézőtér, régen tapasztalt izgatottság futott rajtam végig. 

Az biztos, hogy az egy négyzetméterre jutó bénázással (nem helyzetkomikummal, nem bohózat jelleggel és nem térdet csapkodós vihogással), valamint az elfuserált karakterek és életművészek számával valószínűleg rekordot döntöttek. 

Csarnóy Zsuzsi miatt vettem jegyet, én nyilván elfogult vagyok (még mindig) és nehezen vonatkoztatok el az ő színházon kívüli személyétől. Így nem tudtam komolyan venni az aztakurva, de elszánt, ámbár mégis csak félkemény bandavezér szerepét, és pont ezért kifejezetten szórakoztatott. 

Akiről nem tudtam levenni a szemem és azóta is ezen gondolkodom, hogy hogyan tudott így hatni rám, na, az Katona Péter Dániel. Az általa megformált nyilvánvalóan traumatizált fiú szerepét egyszerűen zseniálisan alakította. A 2. sorban ültem, egészen közelről láthattam arcait, megrémített egy-két szemvillanása és az előadás közepén már komolyan sajnáltam csóri gyereket. Mondom, megbabonázott.

Bede-Fazekas Szabolcs kiválóan hozta a tetteiért felelősséget soha nem vállaló, nárcisztikust. Volt egy mondata, ami komolyan szíven ütött és fel akartam írni, de bíztam benne, hogy megjegyzem az előadás végéig... simán elfelejtettem. De számomra ütős volt, bármit mondott is.

Kövesi Csenge Amandája nekem inkább dacos ovis kislányra hasonlított, mint elszánt, vad, mindenkit is uralni akaró nőre. Olyan: "meghúztad a copfom? Hát majd jól megdoblak homokkal!" stílusban. Bár az kétségtelen, hogy ezt a fajta kivagyiságot látom sokszor a mai fiatalokon. 

Minden jó bohózatba kell egy vicces inas/komornyik/portás, aki kavarja a sza... akarom mondani szálakat, előre viszi a darabot, bár igazság szerint nemhogy elősegítené a megoldás eszkalálását inkább tovább görgeti a lavinát (azt hiszem, ezt egy Ray Cooney előadás után írtam korábban) Portásunk most is van Domokos László személyében, de mivel ez nem egy bohózat, így inkább csak tétlen szemlélője az eseményeknek. Azt mondjuk nagyon viccesen interpretálja. 

 A színpadi trágárság alapvetően el szokott borzasztani, itt azonban annyira túltolták a baszdmegokat és az aztakurvákat, hogy egyszerűen belesimult ebbe az elcseszett szituációba. A nem titkoltan Tarantino-s jegyeket magán viselő előadás rendezője Zayzon Zsolt, amit azért is emelek ki, mert színészként nagyon csípem, rendezését még nem láttam. Azt nem tudom, hogy a befejezés(ek) az ő ötlete, vagy a darab sajátossága, de nagyon tetszett, nálam talán a vége miatt lett élvezhető.

Nagyon sok fiatal volt a nézők között. Érdekes volt, hallgatni, ahogy kifelé menet elemezték, hogy az eleje mennyire vicces volt, a vége meg ellaposodott. Én pont az ellenkezőjét éreztem, az eleje nekem döcögős, már-már erőltetett volt (az óra-táska-cipő értékének bermuda háromszögében talán meg is untam), a vége viszont kifejezetten tetszett. És bár erősen kívül esik a komfortzónámon az ilyen jellegű darab, rendkívül szórakoztató előadás lett belőle.

Lista

Keresem a listát. Nem találom. Persze ebben a rendetlenségben nehéz is. És olyan sok helyen lehet. Legutóbb úgy emlékszem, a táskádban hordtad. De most nincs ott. Feltúrom a dobozt is, amit a munkahelyedről hoztunk el. A doboz, ami hetekig volt még a kocsiban, mert nem tudtam kibontani. Aztán a gyerekekkel nekiültünk és sírva-nevetve pakolgattuk, hogy milyen kis vacakokat is eltettél. A listát viszont nem találom. Nagy levegőt veszek, és lassan kifújom, hogy lenyugodjak. Még abban is reménykedek, hogy a leheletem, mint egy palackból kiszabadult dzsinn majd megmutatja, merre keressem. De az én dzsinnem már hónapok óta nincs velem.

A listát már vagy 15 éve írtam. Vagy talán több...  Az biztos, hogy már elmúltak az első rózsaszín ködös szerelmes pillantások, és már bekuckóztál a szívem mélyére, hogy ott maradjon mindig bennem az érzés: szeretlek, s te szeretsz. 

Talán ezért is írtam a listát, hogy ne felejtsem el ezt az érzést, még akkor sem, amikor már semmit nem tudok.

Aztán hónapokig magamnál tartottam, és még csak meg sem mutattam, mert azt gondoltam, kinevetsz. Persze nem nevettél ki. Eltetted. S most nem találom. 

A listát arról, hogy miért szeretlek. Mert néha már semmit nem tudok.

Bokalánc

Nem keresem a választ a miértekre. 

Néha a sírás megkönnyebbülést hoz. Máskor mázsás súlyként telepedik mellkasomra hiányod.

S még ha el is hiszem, hogy a halál nem a vég, hanem a lélek örökkévaló keringőjének csak egy tánclépése, fáj, hogy a parketten egyedül állok és csak nézem, ahogy a többi páros tovasuhan a forgatagban.

Hölgyválasz

Judit kérdésére - hogy mit nézzünk meg legközelebb a csajokkal - csípőből lőttem 4 opciót, amiből ő a Hölgyválaszt jelölte vissza. Remek választás volt! Földszint 4. sor - szeretek itt ülni - egymás mellé 7 jegy.

Az első felvonásban azon gondolkodtam, hogy miért Kolovratnik Krisztián játssza a főszerepet. Egyszerűen nem tűnt odavalónak. Igaz, nekem eleve a hangjával barátkoznom kell, mert olyan hangszalag bénulásos-műmacsósnak tűnik (valószínűleg ez nála inkább anatómiai adottság.) A kapuzárási pánikot már korábban elhittem neki, de csak a 2. felvonás közepén éreztem, hogy megérkezett a szerepbe. Táncpartnere, Molnár Andrea finom mozdulataival elvarázsolt. Bár néha úgy éreztem, mintha olvasná a szöveget, nőiessége, kecsessége csodásan oldották ezt. Lévay Viktória eddig talán minden szerepében nagyon hiteles volt számomra, most sem volt másképp. Tóth Enikőnek nagyon jól állt a szigorú, kissé kimért tánctanári szerep pedig hihetetlenül messze áll a Menopauza dögös, csapodár dívájától.

Az ensamble pompásan teremtette meg a tánciskolai, irodai vagy metrón utazós karaktereket. Szinte már Szente Vajk védjegye a színpadra a nézőtérről érkező színészek és a közönség bevonása: én is jártam meg így a világot jelentő deszkákat Kecskeméten, itt most Györgyi ropta fergeteges ritmusra az egyik táncos fiúval.
A változatos helyszíneket ledfallal oldották meg, ez lassan elengedhetetlen része lesz a modern színháznak, így elkerülhető a sok díszletmozgatás, kitárulnak a terek, egyik pillanatban még metrón ülünk, majd hirtelen a férfi wc-ben. 

A fő mondanivaló szerintem mindenkinek átjött: tánc sok nehézségen átsegít, és igen, van úgy, hogy két embernek dolga van egymással, egymás életében.

Menopauza 12. - Decemberben

Eskü, 2024-ben többször már nem akartam megnézni! Nagy volt a presszió, és hát a családi béke érdekében nem mondhattam nemet. Szóval most Juditra foghatom, hogy meg kellett néznem a Menopauzát tizenkettedjére is. 

Mert egyébként is ki kéne találnom valami jó, jobb indokot. Bea szerint már klinikai eset vagyok (igazából úgy fogalmazott, hogy egyesek már pszichológia doktorijukat írnák arról, hogy miért néz meg valaki 12x egy színházi előadást), Totiék egyszerűen kattosnak hívnának ezen a téren (is). 

Azt szoktam mondani, és ezt talán már írtam itt is, hogy ha van egy kedvenc előadód, és van neki egy LP-je, kazettája, CDje (albumja, feltöltött zenei anyaga), amit nagyon-nagyon szeretsz, akkor azt csak egyszer hallgatod meg? Ugye nem?! Hanem néha előveszed, vagy sokszor előveszed, meghallgatod, sőt, esetleg koncertre is elmész. Nah, én ugyanilyen elvetemült vagyok a Menopauzával. Ráadásul sokszor más a szereposztás, a rendezés is megváltozott az utóbbi 5 évben. És egyébként még nem is láttam minden székből... Dalszövegeket sem fújom kívülről (csak egy párat)...

Egyébként a 12. Menopauzám egész jó volt (volt már olyan, hogy ennek az ellenkezőjét írtam?) Tartottam tőle, hogy az emelet 4. sor gáz lesz, de csak ide tudtam venni 6 jegyet egymás mellé, adott időpontra. Igazából a hangzás egész jó volt, a szereplőket is láttuk, a dalokat is hallottuk, nem voltunk közel a színpadhoz, de legalább együtt ültünk.

Janza Kata és Tóth Enikő hangja sajnos most nem szólt olyan jól, cserébe Náray Erika ismét lenyűgözött, és Szőlőskei Tímeát ismét nagyon közel éreztem magamhoz. 

Mostanában többször néztem Janzával, kicsit már hiányzik Hernádi :) jaj, Muci csak nyugi, meg fogom nézni még párszor...

Adventi scrapek

 Még egy kicsit visszacsempészem nektek az adventi, karácsonyi hangulatot a kreativitás jegyében:

Eltörve

Előttem, 34 darabban hever a csúcsdísz. Mint 34 darabra tört életemre, úgy nézek rá. Zokogok felette, s érzem, bőröm alá kúszik a szomorúság, mardos a bűntudat.

Vigyáztam rá. Nem eléggé. Eltörtem. Menthetetlenül. El kell engednem. Fáj. Lesz másik? Csúcsdísz egészen biztosan...