Nézem a borítékot és nem merem kibontani. Végül mégis rászánom magam, mert azt hiszem, úgy illik. Rengeteg bankjegy van benne. Utóbb, mikor megszámoljuk a gyerekekkel, elbőgöm magam. Szemtelenül sok pénz.
Most párás szemekkel ülünk az asztalnál. Attis mesél, Laci folytatja, ha elakad. Kicsit szomorúbban, mint néhány perce. Féltem, hogy mit mondunk majd egymásnak, mikor megérkeznek. Féltem, hogy szívszorongató múltidézés lesz majd, vagy fájó csend, mert néha tényleg fáj a csend. Persze megint csak túlaggódtam a dolgot, még nevetünk is, ahogy rólad beszélünk. Jó, most éppen nem. Most én is nehezen tudok megszólalni. Keresem a szavakat, pedig örülök, hogy eljöttek. Nemcsak mint jószolgálati nagykövetek a cég és a munkatársak nevében, hanem mint barátok érkeztek. Talán nem véletlen, hogy pont a napokban találtam meg ezt a képet, amin épp "cigiszünetet" tartotok. És annyira jó, hogy mosolyogva, sztorizgatva emlékezünk rád. Laci meséli, hogy a közös virslis reggeliket még mindig megtartják. Utáltad a szervezett csapatépítő tréningeket, látod mégis csapatot építettél, hagyományt teremtettél. Attis visszatér, hogy milyen sokan álltak mellénk. Kollégák, volt munkatársak, akikkel így vagy úgy együtt dolgoztál. Van, akivel csak néhány hónapon keresztül próbáltátok megtalálni agilisan a közös nevezőt és van, akivel már húsz éve tudjátok: "A cél, megszünte a dicső csatának, A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga." Most legszívesebben megölelnék mindenkit, aki gondolt ránk, és ebbe a borítékba tette azt, amit a szíve diktált. Hálás vagyok, hogy ilyen jó emberek vettek körül téged, és remélem, ezt a szeretetet te is érezted, amikor még veled dolgoztak, nemcsak nekünk jutott belőle így utólag.
