Hihetetlen, hogy már egy hét telt el a megnyitó óta, és én egy szót sem írtam ide erről... Most se sokat, inkább élményeket:
Tobzódtak bennem az érzelmek. Izgalom és félelem (beszélnem is kellett), büszkeség és meghatottság. Aggódtam a képek minősége miatt, aztán mikor láttam nyomtatva, megnyugodtam. Majd aggódtam, hogy hogyan fog elférni anélkül, hogy zsúfolt lenne, de mikor elkezdték felpakolni (miután elrendeztem és sorrendbe raktam), megnyugodtam. Aztán izgultam a beszéd miatt, amilyen nagyon vágytam régen színpadra és szereplésre, most legalább annyira kirázott a hideg a gondolattól.
Tobzódtak bennem az érzelmek. Izgalom és félelem (beszélnem is kellett), büszkeség és meghatottság. Aggódtam a képek minősége miatt, aztán mikor láttam nyomtatva, megnyugodtam. Majd aggódtam, hogy hogyan fog elférni anélkül, hogy zsúfolt lenne, de mikor elkezdték felpakolni (miután elrendeztem és sorrendbe raktam), megnyugodtam. Aztán izgultam a beszéd miatt, amilyen nagyon vágytam régen színpadra és szereplésre, most legalább annyira kirázott a hideg a gondolattól.
De végül megérte. Szép lett minden, sokan eljöttek, sokan gratuláltak, teljesen ismeretlen emberek is láthatóan élvezték a képeket.
És néhány kép: ez pl a mai Szolnok Megyei Néplapból:
És néhány kép: ez pl a mai Szolnok Megyei Néplapból:
Itt még csak készülőben a dolog
Az aulában is lógtam
I had an exhibition few days ago about my portrais (or some of them). I was very excited, because I had to speak :) It was so good to see around the room, looking at our photos in big size, one after the other (I arranged them in a 'timeline' first babies then children, teen-agers, couples, wedding ceremony, then pregnancy, families with little baby and a fresh photo: a greatgrandma's hand with her little boy's hand.
There were a reporter from the local TV channel and after few days my photo appeared in the county's daily paper.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése