Akácvirág édes illatát hozza a szél, miközben a betűket bámulom a síron.
Már egy éve, hogy elmentél. A nevedet látni még mindig olyan idegen, mintha egy másik világ írnoka véste volna oda. Szürreális.
A szívemben valami lágy fájdalom zsong – már nem az a marcangoló, légszomjas hiány, amit az első hónapokban éreztem. Most inkább olyan, mint egy régi, ismerős dal, amitől elszorul ugyan a torkom, de már együtt tudok énekelni vele.
Este a legnehezebb. Amikor a házban minden elcsendesül, és az ágy másik oldala üres marad. Minden este odafordulok, hogy meséljek valamit: belesuttogom az éjszakába, hogy mit mondott a főnök, milyen vicceset kérdeztek a gyerekek, vagy hogy megint elromlott a vasaló. Elmormolok egy halk imát, csak úgy, magamban és hálát adok azért, hogy ennyi éven át melletted ébredhettem.
De a napok jobbára már nem keserűek. Ha egy pillangót látok, rád gondolok és még mosolygok is. És megengedem magamnak, hogy színházba vagy koncertre menjek, hogy jól érezzem magam és együtt nevessek a barátokkal. És néha, ha jó napom van, megnézem a régi fotókat a családi albumokban.
Úgy érzem, te is itt vagy valahol, a fák susogásában, a hajnal csendjében, vagy abban a pillanatban, amikor bekapcsolom a rádiót a kocsiban és meghallom a kedvenc zenéinket. Mintha óvatosan figyelnél és vigyáznál ránk.
A világ nélküled más. De már nem csak üres. Már nem csak fáj. Most már emlékekkel van tele. Meleg, halk emlékekkel, mint az akácvirág illata ebben a májusi szélben.
