Hálásan

Ülök a kanapén és úgy érzem magam, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna. 60 másodpercenként ámulatba esek, persze ezt nem számolom, olyannyira nem, hogy mikor legközelebb az órára nézek, 17 óra 10 után 20:41 van. 

Először megilletődök kicsit. Azon, hogy itt vagyok. Hogy milyen természetes, hogy itt vagyok. Nézem az arcát és egy pillanatra újra 14 éves lány leszek, aki hatalmas rajongással ír neki és aki csillogó szemekkel nézi az előadásait. Vajon mit gondolna az a kislány, ha azt mondanám neki, hogy 32 év múlva kameruni mézet tesz a teájába és sütit ropogtat és azt meséli milyen volt az elmúlt egy év.

Lezsibbad a bal kezem, amikor az utolsó közös napunkat mesélem. Kívülről látom magunkat a László kórház kórtermében, ahogy kicsit kívülről látom magam most is, ahogy itt ülök a drapp kanapén, kameruni mézes teával a kezemben és felhúzom a lábam, mert úgy kényelmesebb és piros körmöm bámulom.  

És visszatartom a könnyeim, amikor arra gondolok, hogy mit kérdeznél, miután hazaértem és tudom, hogy elnéző mosollyal hallgatnád, ahogy lelkendezek még napok múlva is a képekről a falon és a színes  üvegekről a polcon és a padló nyikorgásáról. Nem akarok sírni. Most nem. Úgyhogy inkább veszek még egy sütit. És hallgatom, ahogy mesél...

És néha valószínűleg vigyorgok, mint a vadalma, mert vicces sztorik is eszembe jutnak. Igazából mindenről eszembe jut valami veled kapcsolatban. Még a Bastille ostroma is. 

És beszélgetünk a hitről, pedig kerülni szoktam a témát, de hihetetlen, ahogy fogadja színvallásom. 

És beszélgetünk a gyerekekről. Az enyémekről és az övéről. Elmesélem neki, hogy Nándi előző nap rákeresett a wikipédián és hitetlenkedve közölte, hogy "ez a csaj biztos nincs 61 éves" Nekem is vannak kétségeim, dehát ha a wikipédia ezt írja....

És beszélgetünk a munkáról, az egészségügyről, a kávéról, 50 deka lisztről, lakásárakról és csupa-csupa hétköznapi dologról. Hétköznapi csodákról. Behúz a kanapé és nyilván késő este van, de nem akarok még menni. Mert a hétköznapi csodák jók. Szóval ülök a kanapén és bontogatom a falaimat, amiket az utóbbi időben építgettem.

Nézem, ahogy mosoly ragyog arcán, amikor megérkezik a férje. Zavarba jövök a pillanattól, ahogy a nyakába ugrik és ölelik egymást. Őszinte örömmel. Én meg csak kapkodom a fejem hol egyikre, hol másikukra nézek, amikor egymás szavába vágva mesélnek a 2. randi történetéről. Örülök nekik. Jó rájuknézni. Jó itt lenni.

Búcsúölelés a liftajtó előtt. Hazafelé eléneklem a kocsiban Irina belépőjét a Renéből és útközben megcsípem magam, hogy vajon csak álmodtam-e az elmúlt 4-5 órában történteket. Lenézek a kezemben a medvehagymás sütire és csorognak a könnyeim és mosolygok egyszerre. Hát, így.

Majdnem kritika - Csak egy kis terápia

 Dr Hunter rendelőjében jártunk Totiékkal csoportos terápián. (nem kell megijedni, annyira nem vészes a lelkiállapotom, hogy kísérettel kell pszichiáterhez mennem, természetesen színházaztunk) Az előadást én választottam, mégpedig azért ezt, mert a kevésbé fanatikus Szabó P. rajongók szerint is nagyon vicces, zseniális darab. Én mérsékelten szórakoztatónak találtam, de mellettem mindenki jókat nevetett, sőt, a hátsó sorból még kacagást is hallottam, szóval lehet, hogy én vagyok rosszul bekötve. Igazából nem tudom megmondani, hogy mi nem tetszett, mondjuk kiemelni azt sem, hogy mi tetszett. Na, jó, azért ez utóbbit mégis megpróbálom.

Szóval igényes a rendezés, a díszlet és a jelmezek is jól megkomponáltak, nem szedett-vedett-újrahasznosított (ha mégis, akkor jól szedték-vették össze!) Az Art-Színtér picinyke színpadán közvetlenül az orrunk előtt zajlott a terápia, egészen kedvet kaptam a Jövőre, Veled, Itt-hez, amit az Opiban már nem játszanak, de -tánckar nélkül- Janza, Szabó P. és Ulmi itt randiznak 5 évente. Egyelőre még visszatart a tudat, hogy ismerve magam, ott fogom végigzokogni az egészet, de -szintén ismerve magam- egy alkalmas időpontra hirtelen felindulásból veszek majd jegyet. Nade, zárójel bezárva, vissza a Terápiához. (kb ennyire fogott meg, hogy inkább azon gondolkozok, megnézzem-e a JVIt)

A történet érdekes, nem pörgős, de az idő múlását jól érzékeltetik a párbeszédek. Színészeink mind kitűnőek, bejáratottak, mindőjüket láttam már korábbi darabokban, mondjuk Szendi Szilvit pl prózában még nem. A hangjukkal időnként el is varázsoltak. (lehet, hogy csukott szemmel kellett volna "nézni") Nem, nem zenés darab, de mindenkinek nagyszerű orgánuma van. Mihályfi Balázs pl mikor elfelejtett túljátszani, és egy terccel talán mélyebben beszélt, akkor zseniálisan pszichiáteres volt. Na, azt a részt szerettem. 

Színházas szelfit elfelejtettünk csinálni (mondjuk ezért nem nézném meg mégegyszer), de ígéretet kaptam egy kövi alkalomra, ahol majd bepótoljuk.

Meg néha így

 

Néha így